A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

19. rész - Nem érdekel, hogy ki vagy!

Meglepett a reakciója. Azt hittem, hogy gyűlölni fog, amiért kiirtottam a családját, de nem. Pontosabban azt akartam, hogy gyűlöljön, mert akkor sokkal egyszerűbbé válna a gyilkosság, de ki kellett találnom valamit. Nem hagyhattam, hogy megölje a saját testvérét, még akkor sem, ha Jin kegyetlen ember, de akkor is a testvére. Viszont nekem nem voltak használható ötleteim, egyet letekintve,de ezt a lehetőséget JungKook sosem hagyta volna. Meg kellett próbálnom, megvalósítani ezt a tervet, természetesen a srác tudta nélkül. Úgyis megkapnám tőle, hogy túl önfeláldozó vagyok, és felejtsem el, de nem fogom. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt.

Boldogan mentem haza, a szívem hatalmas szárnyakkal lebegett, de otthon képesek voltak pár szóval megfosztani engem, ezektől aszárnyaktól, amikor szembesítettek az igazsággal. Elég későre járt, már szürkült, és az óráink után továbbszövögettük a világrengető terveinket JungKookkal. Ám a boldogság csak addig tartott, amíg be nem léptem az ajtón, és nem találkoztam a világ legnagyobb rémálmával. Amúgy is beszélnem kellett Jinnel, alkudozni szerettem volna vele, hogy tudjam, mik a lehetőségek, melyekkel mindenki jól jár, de aztán rájöttem, hogy ilyen esély nincs, és sosem lesz.

A nappaliban találtam a srácot, háttal állt nekem, valószínűleg észre sem vette, hogy megérkeztem, vagy csak nem akart észrevenni.
–Beszélnem kell veled! – jelentettem be, és vártam a reakcióit.
Lassan megfordult, majd gúnyos mosollyal az arcán megszólalt: – Hogy sikerült a bájcsevej az öcsémmel?
–A mi?! – csattantam fel dühösen.
–Jól hallottad. Te azt hiszed, hogy azzal, hogy elmondtad neki a teljes igazságot, megmentheted az életét?
–Talán. Mit akarsz cserébe az életéért?
–SooJin, ez nem alku tárgya.
–Megadok neked mindent, amit csak kérsz, ha akarod valóban hozzád megyek,csak ne kelljen meghalnia – könyörögtem neki, de ő csak kinevetett.
–Hogyan vagy képes ennyire szeretni azt a férget? – faggatott, és láttam az arcán, hogy kezdi elveszteni a türelmét. A szerencse mindösszesen az volt, hogy én magam már rég elvesztettem, vagyis sosem volt valójában türelmem.
–A szememben inkább te vagy a féreg, de ez csak nézőpont kérdése.
–Jó lenne, ha nem gúnyolódnál. Nincs alku. Sőt! Ma éjjel megölöd az öcsémet, vagy különben...
–Vagy különben? – kérdeztem vissza rögtön.

Nem felelt azonnal, sőt nem óhajtott válaszolni, mivel elérte, hogy még jobban felbosszantsam magam. Lépéseket hallottam a hátam mögül, de a lépések zaján kívül egy ismerős hang szitkozódását is felfedeztem. Aztán a szívem lezuhant a padlóra, mert a hang tulajdonosa az öcsém volt, aki igencsak szorult helyzetbe került, hála annak, hogy YoonGi szorosan tartotta a bal karját, és a tarkójához egy pisztoly szegezett. Közel voltam az ájuláshoz, de erősnek kellett lennem, mert csak így menthettem meg JiMin életét. Amint felfedezett, igyekezett nyugodt arcot vágni, de a szemein láttam, hogy retteg a halál gondolatától, és meg kell valljam, én is szörnyen pánikba voltam esve. Jin felé pillantottam, bár nehezemre esett levenni a szemem JiMinről, mintha a lelkem mélyén attól tartottam volna, hogy ott helyszínen végeznek vele. Sosem lehet tudni, hogy mikor borul el YoonGi, vagy épp Jin agya, már ha van nekik.
–Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem Jintől.
–Egyszerű– vonta meg a vállát, majd felém dobott egy pisztolyt, melyet ügyesen sikerült elkapnom. – Elmész, és még ma éjjel megölöd JungKookot, különben JiMin meghal!
–És ha nem teszem? – fűztem tovább, majd lopott pillantást vetettem az öcsémre.
–Akkor már most ölöm.
–SooJin!– szólt rám JiMin. – Nehogy megtedd! Egész életedben nyomorult utasításokat követtél, most végre dönts a szíved szerint!
–De...– elakadt a szavam. Az élete a tét, és arra biztat, hogy legyen szabad akaratom. Tuti, hogy meghibbant.
–Menj, és végezd a feladatod – utasított Jin. – Ne kelljen még egyszer szólnom!
–Jól van! – sóhajtottam.
–Ne!– tiltakozott JiMin, majd megpróbált szabadulni, hogy közelebb jöhessen hozzám, de YoonGi leütötte a kezében lévő fegyverrel,így szerencsétlen srác ájultan esett össze.
Odaakartam rohanni, de hallottam, hogy Jin a fejem mellett kibiztosítja a pisztolyt, így megmoccanni sem mertem, annak ellenére, hogy az egyik legjobb megoldás az egész kusza helyzetre, a halálom lenne, de féltem. Megannyi embert öltem meg, de közben végig féltem.Most már kimerem jelenteni, hogy félek a haláltól, pedig szintem inden egyes nap körülvesz engem.

Aggódtam. Nem csoda, hiszen nem tudtam, hogy mi mindent tehetnek szerencsétlen testvéremmel. Lassan meneteltem a célom felé, de képtelen voltam magára az elkövetkezendő gyilkosságomra gondolni, mert az aggodalmam erősebb volt. Így is túl gyorsan érkeztem meg JungKookhoz. A fegyvert a zsebembe tettem, bár jól tudtam, hogy nem éppen a legtökéletesebb hely, egy kiélesített pisztoly számára,nem akartam nagyon megrémíteni a srácot, eléggé rémült voltam én magam is. Csengettem, és pár pillanat múlva már bent is voltam. Szó nélkül elsétáltam mellette, majd megfordultam, s fájdalmas tekintettel néztem rá.
–Jól vagy? – kérdezte azonnal, majd megpróbált megölelni, de én idióta módom kikaptam a fegyvert a zsebemből, és rászegeztem.
Nem mondott semmit, olyan volt, mintha várta volna, hogy lelőjem, de tudta, hogy képtelen vagyok rá. Néztem rá, némán és meggyötörve, de az a rózsaszín felleg, amit iránta éreztem mindent legyőzött. Térdre esve zokogtam, mire ő kivette a pisztolyt a kezemből, és messzire dobta, majd gyengéden felemelt,hogy a kanapéra tehessen. Számomra azonban mindegy volt, hogy hol sírom ki magam, a lényeg azokon a könnyeken volt, melyek egyszerűen nem akartak elapadni. Olyan szinten meglepett a tetteivel, hogy amikor az ölébe húzott, még levegőt venni is elfelejtettem. A karjaiban tartott, és olyan gyengédséggel bánt velem, mintha egy kisgyermek lennék, és jelen pillanatban úgy is éreztem magam. A hajamba temette az arcát, és közben szorosan magához ölelt, hogy hamarabb megnyugodjak.
–Mondtam én, hogy mindennek kinézel, csak bérgyilkosnak nem – jegyezte meg csendesen.
–Pedig az vagyok – feleltem szipogva. – Összetörve és megsebezve.
–Nem mutat jól a kezedben a fegyver.
–A tiédben sem, de engem megtanítottak arra, hogy hogyan kell kezelni.
–És arra nem tanítottak meg, hogy hogyan kezeld az érzéseidet? –kérdezett rá, de ezúttal nem volt annyira kedves a hangja, így összeszedtem magam, majd kimásztam a karjaiból.
–Kiverték belőlem az érzéseket – mondtam elsötétült képpel.
–Ezt meg, hogy érted?
–Szó szerint. Nehéz legyőzni a félelmet, de lelehet, a fájdalomról idővel megfeledkezhetsz, de a szeretet érzését nem lehet kizárni az életedből.
–Szerintem csak akarat kérdése – vonta meg a vállát. – Mondjuk, senkinek sincs akkora akaratereje, mint nekem!
–Kérlek! Erre nincs most türelmem.
–Nyugi már! – Megint közelebb vont magához, de ezúttal egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. – Tehát, azért jöttél, hogy megölj!
–Valószínű, hogy nem viccből fogtam rád az a pisztolyt.
–De a golyó általi halált távolról is elintézheted, és nem kell végignézned a halálomat. Átmegyek a másik szobába, te pedig itt maradsz. Az elég távolság lesz?
–Ennyi erővel akkor csukott szemmel is lőhetnék – forgattam a szemem.
–Valóban golyóval kellene végezned velem?
–Nem– feleltem, de közben megborzongtam, mert eszembe jutott, hogy mit is tervelt ki neki Jin.
–Hát akkor? – faggatott.
–Féltem, hogy meg fogok kérdezni.
–Nos?
–Elméletben szíven kellene szúrnom téged. – Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben, s nagyon nehezemre esett visszafojtanom a sírást.
–Kemény meló – mondta elismerően. – De nem kell megtenned, mert így is eléggé fáj a szívem, ha rád nézek, és látom, hogy mennyire szenvedsz.
–Megpróbáltam alkut kötni Jinnel – váltottam témát.
–És mi volt az alku tárgya?
–A szabadságom.
–Mit értesz ez alatt? – ráncolta a homlokát.
–Felajánlottam neki azt, hogy hozzámegyek, de csak akkor, ha téged életben hagy.
–Ez egyenlő az öngyilkossággal és a gyilkossággal is!
–Gyilkossággal?– vontam fel a szemöldököm. – Kit ölnék meg vele?
–Engem.
–Miért?– értetlenkedtem.
–Ha választanom kellene a hatalom és közted, gondolkodás nélkül téged választanálak.
–Ez édes, de nem ez volt a választási lehetőség. A hatalom alapból az övé, csak az én szabadságom vagy a te életed forog kockán jelen pillanatban.
–Már megbocsáss... – szólt rám szigorúan. – De az életemnek nem lenne nélküled sok értelme.
–Melyik könyvből vetted ezeket a gyönyörű idézeteket?
–Miből gondolod, hogy nem tőlem származnak?
–Nem vall rád ez a stílus.
–Magadnak köszönd. Jelen pillanatban annyira szerencsétlen vagy, hogy nincs lelkem kínozni téged az egoizmussal vagy bármi mással, annak ellenére sem, hogy állítólag pont ezt szereted bennem.
–Azért köszönöm, hogy semmit sem látsz bennem – morogtam mérgesen. –És valóban szeretem, ha elviselhetetlen vagy, de most már azt sem tudom, hogy ki vagy.
–Ugyan már! – legyintett ingerülten. – Az leszek, aki szeretnéd, hogy legyek. Egyébként, nem fogom hagyni, hogy feláldozd miattam magad.
–Sejtettem.
–Biztos, hogy van más megoldás is.
–Ajánl jegyet – kértem tőle.
–Hát...– gondolkodott el egy pillanatra. – Még nem tudom.
–Ez így nem helyes. Neked küzdened kellene ellenem, gyűlölnöd kellene.
–Már megint itt tartunk? – vonta fel a szemöldökét. – SooJin, nem érdekel, hogy ki vagy! Lehet, hogy bérgyilkos vagy, vagyis ennek vagy feltüntetve, de a szememben, csak egy lány vagy, aki nagyon is fontos számomra. Nem fogom hagyni, hogy valami bajod essen.
–De...– Próbálkoztam összeszedni a szavakat, hogy elmondhassam, mi történt az öcsémmel, de valahogy a könnyek ismét csak kiakartak törni a szemeimből. – Náluk van JiMin – mondtam végül suttogva.
–Mi történt?
–YoonGi fegyvert fogott rá, majd amikor oda akart jönni hozzám, a főnököm leütötte... Nem tudom, hogy mi van vele, azt sem tudom, hogy mit műveltek szerencsétlennel.
–Kiszabadítjuk. Nem hiszem, hogy bántanák, hiszen engem akarnak holtan látni, különösen Jin.
–Azért én féltem őt.
–Én is, de innen nem tudunk neki segíteni.
–Ez biztos – értettem egyet vele, majd vettem egy mély levegőt.

Pár percig mindketten hallgattunk. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy esetleg valami baja eshet az öcsémnek, de abban egyetértettem JungKookkal, hogy nem fogják megölni, mert szükségük van rá, még pedig élve, de ez nem zárja ki a kínzás lehetőségeit. Megborzongtam, ha eszembe jutott milyen kínzásokat kellene JiMinnek túlélnie, és szinte átéreztem.
–Kérdezhetek valamit? – fordult hozzám JungKook a rövid hallgatás után.
–Természetesen– bólintottam, majd közelebb ültem hozzá.
A combomra tette a kezét, melyből éreztem, hogy nagyon bizalmas kérdés fog következni, de nem tiltakoztam az érintés ellen. Feleslegesnek tartottam, mivel az idő csak telt, a megoldásra pedig még mindig nem jöttünk rá. Azt tudtuk, hogy neki kell megölni a testvérét, de én ezt nem hagyhattam.
–Ha valóban képes lennél arra, hogy megölj engem, lehetne egy utolsó kívánságom? – kérdezte angyali tekintettel.
–Azt hiszem, igen – feleltem feszengve. Nem akartam belegondolni abba, hogy véget kellene vetnem az életének.
–És teljesítenéd is?
–Valószínű. Mi lenne az utolsó kívánságod?
–Te– vágta rá gondolkodás nélkül.
–Én?– néztem rá összezavarodva. – Hogyan gondolod ezt?
–Szerintem nagyon logikus, hogy hogyan gondolom – suttogta egyenesen a fülembe, majd apró csókokkal halmozta el a nyakamat.
–Nem hiszem el, hogy most is csak ez jár a fejedben – szidtam le rögtön, de a további szitkozódást belém fojtotta a csókjaival.
–Te lennél az utolsó kívánságom.
–De nem akarlak megölni.
–Viszont a kívánság megmarad, és a teljesítése nem olyan nehéz –mondta csábítóan, majd felállt, és szinte azonnal a karjaiba vett, hogy át tudjon szállítani a hálószobájába.
Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen lehetetlen szituációban is csak arra a dologra tud gondolni. Óvatosan letett az ágyra, és elfelejtettem megmozdulni, bár őszintén megvallva engem is vonzott a dolog, persze nem annyira, mint őt. JungKook leült mellém az ágy szélére, és nem vette le rólam a szemét, és nem is csinált semmit sem.
–Most az engedélyemre vársz? – kérdeztem rá nyíltan.
–Valami hasonló – vonta meg a vállát mosolyogva. – Nem akarok semmi olyat, amit te nem.
–Mintha tudnád, hogy mire gondolok – mosolyodtam el, majd felültem.
–Nos?
–Ha ezt akarod, akkor... – Már azt sem hagyta, hogy befejezzem,hevesen megcsókolt, majd rám vetette magát.
Az eddigi esetleges ellenkezésem szinte azonnal megszűnt, mert úgy tudott csókolni, ahogy senki más, és én képtelen voltam másra gondolni, csak az érintéseire, a csókjaira, és arra a gyönyörre, amit minden egyes alkalommal megad nekem, pont úgy, mint most, ebben a pillanatban...

*

Másfél óra telhetett el a szenvedély óta. Remegtem, és a lelkem mélyén még mindig éreztem, a testemen is átsuhant a gondolat miatt, az az érzés, melyen túl voltam. A tus alatt álltam, mivel függetlenül attól, hogy kis angyal volt, és nem feledkezett meg a legfontosabb dologról, én csak akkor éreztem magam jól, ha áztathattam magam. Miután végeztem, gyorsan belebújtam abba az ingbe, melyet JungKook szekrényéből loptam el, majd visszaigyekeztem a szobába. A srác már aludt, legalábbis azt hittem, de amint befeküdtem az ágyba, az egyik kezét a derekamra tette. Megfordultam, majd a mellkasára hajtottam a fejem, és felsóhajtottam. Az egyik kezemet a meztelen hasán pihentettem, és az ujjaimmal szórakozottan mintákat rajzolgattam a bőrére.
–Jól elvagy – jegyezte meg, majd éreztem, hogy a hajammal babrál, vagyis egy tincset az ujjára tekert, s végül hagyta, hogy az a tincs a többi között landoljon.
–Zavar?– kérdeztem visszamosolyogva
–Nem– felelte könnyeden. – Miért töltötted az idődet a tus alatt, amikor...
–Megszokás– szakítottam félbe. – Megnyugszom tőle. Amúgy is, azt hittem, hogy alszol. Vagyis eddig minden szeretkezésünk után rögtön bealudtál.
–Most is aludtam. Te ébresztettél fel.
–Persze– gúnyolódtam. – Csakis!
–Nyugodj meg, kérlek! – próbálkozott, majd lágyan megcsókolta a homlokomat.
–Holnap Jin elé kell állnom, de még mindig élsz... – A hangom elcsuklott az utolsó szónál, mert eszembe jutott, hogy JiMin ezzel egyidejűleg halálra van ítélve.
–Ki fogunk találni valamit – határozta el. – Megígérem!
–Rendben.– Nem tudtam mást hozzáfűzni, mert tudtam, hogy nincs megoldás, és hülyeség megígérni valamit, amit sosem lehet teljesíteni.
Hosszú perceken keresztül gondolkodtam. Nem voltam képes aludni, JungKookkal ellentétben, aki egyenletesen szuszogott, és közben hallgattam a szívverését. Vajon meddig hallhatom még? Vajon mennyi időt tölthetek még vele?

Sajnos nem elég időt ahhoz, hogy elmondjam neki, mennyire szeretem, mert az időnk lejárt. Mindkettőnk ideje a végéhez közeledik. Megállíthatatlanul és ijesztően...