A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

17. rész - Kényszerített gyilkosság

Képtelen voltam visszatérni a valóságba. Az agyamban az járt, hogy vajon miért. Miért pont Jin? Miért is gyűlöl engem, hogy képes ennyire keresztbe tenni nekem? Csak álltam ott némán, és le voltam sokkolva. Hirtelen csak egy dologra vágytam, hogy meghalhassak, vagy valahol máshol új életet kezdhessek, de ez az,ami nekem már sosem fog összejönni.
–Magunkra hagynál egy kis időre? – fordult Jin a főnökömhöz, aki szó nélkül elhagyta a szobát.
Mozdulatlan voltam, és vártam a srác reakcióját, de végül nem szólalt meg, így csomó kérdés merült fel bennem. Felpillantottam Jinre,és olyan lenéző tekintettel nézett rám, hogy enyhe sírógörcs kerülgetett.
–Miért?– kérdeztem suttogva.
–Hogy miért kell megölnöd JungKookot? – kérdezett vissza, majd elgondolkodott. – Hogy miért kell meghalnia az öcsémnek?
Hirtelen minden olyan zavarossá vált, majd alaposan végignéztem Jin arcát,hátha felfedezek valamilyen közös vonást, ha egyáltalán JungKook az öccse. Az nem lehet. Lehetetlen. Sosem mondta, sosem említette meg, és amikor gyerek voltam sem láttam, hogy lenne egy testvére. Kirekesztett volt, pont úgy, ahogy JungKook is említette régebben.
–Nem lehet a testvéred – mondtam. A hangom alig volt több a suttogásnál. Valahogy nem voltam képes hangosabban beszélni a sokktól.
–De az! Sajnos!
–Mit ártott neked?
–Elég, hogy él, és az apám neki akarja adni a vállalatot, engem meg kihagyna belőle, de jó, hogy itt vagy!
–Csak a hatalom miatt? – néztem rá döbbenten. Ez beteg.
–Részben. Eltüntettem mindenkit, aki csak szóba jöhetett az öröklésnél.
–Ha akarod megbeszélem vele, hogy mondjon le róla, és minden a tiéd lehet, csak hagyd őt életben!
–A szerelem veszélyes dolog, SooJin – jegyezte meg csendesen. Egy pillanat erejéig elhittem, hogy végre az az értelmes ember lesz, akit megismertem tizenöt éve, de tévedtem, mert képes volt még ennél jobban összetörni és megalázni. – Az egyik dolog, amiért JungKooknak halottnak kell lenni, az a hatalom, a másik viszont te vagy.
–Én?– emeltem fel a hangom. – Mit követtem el ellened?
–Te tényleg azt hitted, hogy azért játszom, hogy annyira érdekel mi van veled a szüleid halála után, mert kedvellek. Ez valóban így volt. Éveken keresztül beléd voltam bolondulva, de te visszautasítottál.
–Mert nem érdekeltél, és most sem érdekelsz.
–Csak azért kellett az álca, hogy a vőlegényed vagyok, mert nem akartam, hogy lebukj. Egy ilyen vállalkozás, amikor bérgyilkosokkal foglalkozom, igencsak veszélyekkel jár.
–Te vagy a főfőnök – jelentettem ki természetes hangnemben. Olyan logikus volt. – Miért használtál fel? Mit tudsz a szüleim haláláról?
–Szükségem volt rád, akár így, akár úgy. Kerestem egy bérgyilkost, lásd YoonGi, aki elintézte a szüleidet, belőled meg bérgyilkost nevelt– mesélte. – Aztán felépítettem a vállalkozást. Komolyan azt képzeled magadról, hogy olyan jó lennél? Nem. Nélkülem egy senki vagy!
–Megöletted a szüleimet, csak azért mert visszautasítottalak? Alig tizennégy voltam, mégis mit vártál tőlem.
–Azután is folyton visszautasítottál, aztán meg jön valaki, aki egy féreg, viszont te beleesel – dühösen nézett rám, de ekkorra már annyira ideges voltam, megtört és felháborodott, hogy nem gondolkodtam. Villámló tekintettel meredtem rá, és erős kényszert éreztem arra, hogy megöljem.
–JungKook rendes srác – keltem a védelmébe. – Veled ellentétben.
–Csakhogy halott lesz, mert ha nem ölöd meg, akkor meghal az öcséd, és lehet, hogy a te kezedben lesz TaeHyung családjának az élete is.
–Miért csinálod ezt velem? – estem kétségbe.
–Mindig rólad álmodtam. Szerettelek, de sosem értékelted, és ezért most megfizetsz – felelte kegyetlenül.
–Csodálkozol azon, hogy gyűlöllek, nem véletlen.
–Most ezt mondod, de tizenöt évig barátok voltunk – figyelmeztetett.
–Bánom, hogy szóba álltam veled, te nyomorult gyilkos! – Közelebb mentem hozzá, alig tíz centi választott el az arcától, de ő nem mozdult. Mintha tudta volna, hogy nem merem bántani őt, mert akkor elveszítek mindenkit, aki fontos számomra.
–Én csak egy embert öltem meg, te viszont több mint százat.
–Kit öltél meg? – csillant fel a szemem, mert a szüleimet csak megölette, nem ő fogott pisztolyt rájuk.
–Untam, hogy az a liba folyton ott van a közelemben.
–MiYeon...– Hirtelen megint megtörtem, és a könnyek is felgyűltek a szemem sarkában. – Mit ártott ő neked?
–Már mondtam. Utáltam, hogy ott legyeskedett körülöttem, és neked is tudnod kellett, hogy hol a helyed.
–Egyszer meg foglak ölni. Örömmel, sőt hatalmas élvezettel fogok golyót repíteni a fejedbe – dühöngtem.
–Jó,de addig is... – vonta meg a vállát. – Van egy kis feladatod.
–Nem ölöm meg JungKookot! – jelentettem ki.
–Őt nem most kell megölnöd. Most csak indokot adok neki, hogy gyűlöljön.
–Mivel?– faggattam.
–Hazug vagy, és ő kimondottan utálja, ha hazudnak neki.
Fájdalmas érzések lettek úttá rajtam, melyek egyenesen a szívembe hasítottak. Olyan szörnyű, amikor az az ember gyűlöl minket,akit a világon a legjobban szeretünk.
–És mit kell tennem? – kérdezősködtem.
A kezembe adott egy dobozt, meg egy pisztolyt, de én értetlenül néztem rá.
–A ruhát vedd fel – utasított. – Tíz percet kapsz!
–És a fegyver?
–Megölöd apámat.
–És ha nem? – kérdeztem, de jól tudtam, hogy játszom a tűzzel.
–Mehetsz az öcséd temetésére, és még valami... Ha ellenem fordítod azt a pisztolyt, akkor pár perccel később JiMin halott lesz, mert ráállítottam YoonGit. Remélem, hogy ezt nem akarod.
Az utolsó pár szóra nagyon gyengéddé vált a hangja, és megsimogatta az arcomat, mire én ellöktem a karját, és készülődni indultam.

*

Nemvolt más választásom, ha megölöm magam, akkor JungKook is halott lesz, de legalább a testvérem életben marad, de szerencsétlennek kegyetlen fájdalomban lesz része. Most, hogy majdnem tudtam a teljes igazságot, nem voltam boldogabb. Talán az lett volna a legjobb, ha sosem tudom meg. Ha tudtam volna, hogy valóban egy régi ismerős... Hát persze, mindent tud rólam, tudja, hogy hol vannak a gyenge pontjaim, és felhasznált. Én meg bolond voltam, hogy nem jöttem rá hamarabb. Csak arra nem tudtam rá jönni, hogy ha az ő ötlete a rózsás gyilkosság és JungKook az öccse, akkor miért kellett megöletnie velem az anyukáját. Én piszkosul kikészültem a szüleim halála után, benne meg nincs semmilyen érzés. Eddig én tartottam magam könyörtelennek, de kiderült számomra, hogy egy angyal vagyok Jinhez képest. A másik dolog, ami nem hagy nyugodni az a neve. A családnév. Nem ugyanaz, mint JungKooknál. Lehet, hogy amikor vállalkozást indított megváltoztatta a nevét valami jobban hangzóra, de nem lett sokkal jobb. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?

Húsz perc múlva már az autóban ültünk. Természetesnek tűnt, hogy egy limuzinnal fogunk menni. Ott ültem hátul, ott feszítettem egy felül különösen szűk, alól pedig bővebb öltözetben, a ruhám szoknyarésze két oldalt combközépig felhasított, és az egész fekete volt. Nem éreztem benne jól magam, bár mindig elviselhetőbb volt, mint az a bizonyos fehér miniruha, melyet JungKook vetetett fel velem. Összerándul a szíven, ha csak JungKookra gondolok, mert most hatalmasat fog bennem csalódni, és nem vagyok felkészülve a haragra. Eddig szeretett, de tudtam, hogy ennek most vége.
–Csakhogy tudd – fordult felém SeokJin, én meg dühösen néztem vissza rá.– Itt most mindenki azt hiszi, hogy a menyasszonyom vagy, és ezt kell játszanod. Lehetőleg vedd komolyan!
–Értettem– feleltem hűvösen.
–A megszokott öltözetedet, melyet gyilkosságokhoz viselsz, az emeleten rejtettem el, észre fogod venni.
–És ha nem? – vágtam vissza.
–Majd feltalálod magad! – vonta meg a vállát, majd amint megálltunk, kiszállt az autóból.

Nem volt kedvem megölni valakit. Pedig csak egy lövés a távolból. Aztán jutott eszembe, hogy egy kis pisztollyal nehéz leszel találni, mivel mesterlövész felszerelést nem készített nekem elő, így kénytelen leszek, majd valami okosat kitalálni, de meg kellett próbálnom az emeletről lelőni az áldozatot, akik még sosem láttam. Belekaroltam Jinbe, olyan erőltetett volt, szinte rohangált düh az ereimben, és vissza kellett fojtanom ezt a gyűlöletet. Beléptem az ajtón, és ami legelőször feltűnt az a tömeg volt. Nehéz lesz kilőni egyet belőlük. A srác egy kisebb társasághoz vezetett, ahol felfedeztem JungKookot, aki amint megpillantott a testvérével összeszűkült szemekkel nézett kettőnkre. Akkor fedeztem fel egy idősödő férfit, akinek az arcvonásai olyanok voltak, mintha Jint és JungKookot összekeverték volna. Most, hogy így egymás közelében vannak valóban észrevettem hasonlóságokat, de nem volt olyan erős, mint az én esetemben JiMinnel.
–Apa– fordult a férfi felé Jin. – Bemutatom a menyasszonyomat, SooJint!
–Jó estét! – köszöntöttem csendesen, de a szemem JungKookon tartottam.
Gyűlölködve nézett rám, a szívemet összeszorította a fájdalom, és legszívesebben sírtam volna.
–Nahát, milyen jó hír – örvendezett a férfi. – Látod, JungKook, a bátyád végre megkomolyodott! – pillantott a fiatalabb fiára.
–Milyen csodálatos hír! – gúnyolódott Kook, majd elmosolyodott, de a mosolya kicsit sem volt őszinte.
–Bocsássatok meg, de nekem most mennem kell! – jelentette ki a srácok apja,majd elsétált mellettem.
Ismét JungKookra pillantottam, az arca dühös volt, számomra szokatlan, de ezúttal nem engem illetett meg a dühével.
–Jó,hogy újra látlak, öcsi! – nevetett Jin.
–Abszolút nem örülök neked – vágott vissza JungKook.
–Megyek szerzek egy italt – pillantott rám Jin, majd gyorsan megcsókolt, mire én összerezzentem. – El ne menj!
Fellélegezve pillantottam utána, és amikor tudatában lettem annak, hogy JungKook ott van mellettem, nem mertem fel nézni rá.
–Te...– sziszegte irgalmatlan dühvel. – Nem is tudom, minek nevezzelek!
–Sajnálom!– suttogtam megtörve. – Nem tudtam, hogy a testvéred!
–Na, persze! Nem dicsekedett el velem!
–Nem. Ha mondtad volna, hogy mi a neve a bátyádnak, mondhattam volna, hogy ismerem, de te nem árultad el.
–Engem okolsz? – lázadt fel. – De rendes vagy!
–Nagyon sajnálom!
–Nem kell a sajnálatod, csak... Hagyj békén, jó? Nem akarlak látni.
Otthagyott,elviharzott, és az az erő, hogy sírni szeretnék legyőzött, hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon, de nem lettem tőle jobban. Ennek nem így kellene végződnie, szükségem van JungKookra, mert szeretem őt. Menthetetlenül.

*

Hosszú percekig voltam egyedül, és őszintén megvallva csakis egy embertársaságára vágytam, pont arra az emberre, aki a pokolba kíván engem. Nézelődtem, hogy megleljem az áldozatomat, és felfedezzem JungKookot, mert ha egy pillantást is vethetek rá jobban érzem magam. Végül a szemlélődésnek az vetett véget, hogy valaki belecsókolt a nyakamba, én pedig összerezzentem, majd a nagyon ismerős illat csapta meg az orromat, és egy kissé megemelte bennem a düh szintjét.
–Mi tartott ilyen sokáig? – néztem fel SeokJinre.
–Csaknem hiányoztam? – vágott vissza gúnyos mosollyal az arcán.
–Nem,egyáltalán nem.
–Volt egy telefonom. Úgy hallottam, hogy nagyon összevesztél HaNával.
–Honnan ismered azt a csajt? – vontam fel a szemöldököm meglepetten.
–Tudod, miután olyan kevés időt töltöttél velem, kénytelen voltam szóba állni vele – magyarázta. – Meg akar öletni téged!
–Tudok róla.
–Velem.
–Veled?– nevettem fel hisztérikusan. – Remek. Pont úgy, mint MiYeont? Hajrá! Nem fogok ellenkezni, csak ölj meg nyugodtan!
–Dehogy!– intett le ingerülten. – Szükségem van rád, így elküldtem a fenébe.
–Csodás! Most már keresnie kell egy másik bérgyilkosokat üzemeltetővállalkozást. Kár, hogy csak, te vagy az ennyire barom, aki ilyennel foglalkozik.
–Nem kérdeztem a véleményedet! – felelte hűvösen. – Irány az emelet! Negyedórád van, hogy elintézd apámat. Sok sikert!

Óvatosan átvágtam a tömegen, majd észrevétlenül fel siettem az emeletre. Végigsétáltam egy kisebb folyosón, de az egyik elágazásnál megtorpantam. Körbenéztem, és a mellettem elhelyezkedő kanapészerűség alatt egy dobozt fedeztem fel. Olyan látható helyre tette a dobozomat, melyet bárki észrevehetett volna. Gyorsan felkaptam, majd elrohantam egy sötétebb helyre, hogy átöltözhessek. A munkaruhám valamilyen speciális anyagból készült, mely hullajtott szálakat, és egy nagyon szűk kezeslábas volt. Felvettem a maszkomat is, pontosabban úgy működött, mint egy sapka, alig tudtam begyűrni alá a hajamat, majd jöhetett a teljesen lapos talpú bakancs és a kesztyű. Tökéletesen készen álltam gyilkolni, de a lelkem ennek az ellentettjét súgta. Az estélyit és a magas sarkút visszatettem a dobozba, hogy majd ha vége mindennek gyanútlanul visszaépülhessek a tömegbe. Az utolsó pillanatban fedeztem fel, hogy kaptam néhány dolgot a pisztolyhoz, lásd hangtompító és valamilyen másik eszköz, mellyel a lövések távolságát növelhettem. Hálás voltam ezért, mert ez valamennyire megkönnyíti a helyzetem, persze nem annyira, mint azt én szeretném.

Pisztollyal a kezemben mentem vissza a lépcsősornál lévő korláthoz. Az egyik oszlophoz simultam, miközben a tekintetemmel a tömeget pásztáztam. Pár pillanat múlva meg is találtam a célpontot, de amint megpillantottam mellette JungKookot is, a kezem remegni kezdett, a szívem pedig görcsösen összerándult. Talán jó lenne most megölni őt. Két lövés a távolból, talán nem esik annyira nehezemre, minthogy közelről kelljen végignéznem a halálát. Végül csak az apjára céloztam, egyenesen a fejre, és amint meghúztam a ravaszt a férfi holtan esett össze. Nagyon jó voltam a célzásban, de nem tudtam sokáig koncentrálni a dicsőségre, kitört a pánik és mindenki menekült, beleértve engem is.

A sötét folyosón rohantam végig, amikor a lában előtt valamilyen akadály jelent meg, ennek következményeképpen sikeresen hasra estem. Megfordultam, felkönyököltem, hogy lássam mi van előttem,és egy nagyon ismerős arc jelent meg a szemeim előtt. JungKook, a kezében az a fegyver, melyet az előbb én fogtam, csak most az én fejemnél díszelgett, lövésre készen.
–Nem kellene azon gondolkodnom, hogy megöljelek vagy sem – jelentette ki kemény hangnemben.
Igyekezett higgadt és érzéstelen lenni, de mivel most halt meg az apja is, nem igazán ment neki. Tudtam, hogy milyen kegyetlen érzés szoríthatja el a szívét jelen pillanatba, mert én is átéltem ezt, de arra fogja a fegyvert, akit szeret, legalábbis remélem, hogy szeret. Lassan feltápászkodtam, ügyelve arra, hogy ne tegyek egyetlen hirtelen mozdulatot sem, amivel felbosszanthatnám, mert akkor tuti, hogy halott leszek.
–Hát...– indítottam csendesen. Szinte biztos voltam abban, hogy felismer a hangom alapján, de gyanútlan tekintettel nézett rám, csak a gyűlölet parázslott a szemeiben. – Akkor mire vársz még? Ölj meg, ha mersz!
–Miért?– kérdezte kétségbeesetten. – Miért kell meghalni az összes rokonomnak?
–Nem tudom.
–Na jó! Mindegy! – Tért vissza megint a kegyetlenséghez, ami megjegyzem, nem állt túl jól neki. – Meg kell halnod!
Nem gondolkodtam azon, hogy mit kellene tennem. A kiképzésemnek hála,olyan gyors reakcióim voltak, hogy a belső ösztön is gyorsabban lépett működésbe, mint az átlag embereknél. Jobb kézzel elkaptam a nyakát, a ballal pedig kicsavartam a kezéből a pisztolyt, miközben a jobb kezét magamhoz vontam, és hátat fordítottam neki. Már csak egy mozdulat volt hátra a lekezelésből, áthajítottam a hátam felett, mire ő a földön kötött ki. Párpillanatig mozdulni sem tudott, én pedig felvettem a fegyvert a földről, és rászegeztem.
–Gyerünk!– sürgetett. – Tegyél engem is a listára!
–Nem öllek meg! – ellenkeztem. – Nem akarlak!
–Milyen megnyugtató! – gúnyolódott.
–Azt ajánlom, tűnj el az országból, menj vissza Busanba, ott biztonságban leszel – ajánlottam neki, majd elszaladtam.

Alig két percem volt, hogy összecsomagoljak, visszavegyem az elegáns ruhát, a magas sarkút, és tökéletesen beállítsam a hajamat. Nem tudtam, hogy melyik útvonalon fogok kimenekülni, de az emeleten lévő ablak nagyon vonzónak tűnt. A dobozt a helyére tettem, majd megindultam az ablak felé. Ledobtam a cipőt, majd kimásztam az ablakpárkányra. Szerencsére alig másfél méter magasan voltam, így először ugyan a cipőket dobtam ki, majd levetettem magam. Ismét a kiképzésnek köszönhettem a pontos és sérülésmentes érkezést, majd visszavettem a cipőmet, majd körbenéztem. Piros-kék villogó fényeket láttam, és a jobb oldalamon egy magas alak várakozott. Jin.
–Sejtettem, hogy az ablakot fogod választani menekülési útvonalként –jegyezte meg elismerően, de elsétáltam mellette.
Válaszra sem méltattam, hála a ma esti kisebb vitánknak JungKookkal. Elég ügyesen kezelte a fegyvert, csak aztán nem tudott reagálni a tetteimre. Beszélnem kellett vele, el kellett mondanom neki, hogy mennyire sajnálom.

Az épület melletti padon üldögélt egyedül, és az arcán nagyon jól láttam, hogy mennyire meg van törve.
–Jól vagy? – kérdeztem tőle kedvesen.
–Menj vissza a kicsi szerelmedhez! – sziszegte agresszívan.
–Fejezd már be – kértem tőle csendesen. – Sajnálom!
–Hogy te mindig lemaradsz a nagy dolgokról!
–Ez most hogy került ide?
–Gyanúsan viselkedsz, és eltűnsz, amikor a nagy tragédiák megtörténnek!
–Ne haragudj! Sajnálok mindent!
–Tudod– gondolkodott el egy pillanatra. – Valóban nagyon szerettelek!
–Én is szeretlek téged!
–Persze– gúnyolódott. – Azért jöttél SeokJinnel, és nem velem!
–Bocsáss meg nekem, kérlek! Nem tudtam, hogy a testvéred!
–Ezt már egyszer hallottam. Az a helyzet SooJin, hogy már nem tudok benned bízni.
–Sajnálom.
–Ezt is hallottam már! – intett le.
–De igaz. Hogyan tehetem jóvá ezt az egészet?
–Sehogy! Nem akarlak látni mostantól.
–Kérlek, ne csináld ezt velem! Szükségem van rád!
–De nekem már nincs szükségem rád. Nem vagy az az ember, akinek gondoltalak – mondta ki a kegyetlen igazságot, mellyel elérte,hogy végképp kikészüljek.
–Ne mondj ilyet, kérlek! – könyörögtem neki, hogy lehetőleg ne így váljunk el, de ő felállt, majd elsétált.
–Viszlát, SooJin! – pillantott vissza félúton, és csendben folytatta az útját.
Néztem, ahogy elmegy. Minden lépéssel távolabb került tőlem, én pedig tettem egy lépést az öngyilkosság felé. Ki kellett találnom valamit, akartam őt, valóban szükségem van rá, de nem tudtam, hogy hogyan engesztelhetném ki. Talán az igazság... Az igazság,mely jobban fájna neki, mint az a sok hazugság, mire felépítettem az életem. Egy dolog viszont biztos volt a sok kétség között. Az, hogy szeretem őt, és képes lennék érte akár meghalni, vagy akár ölni is...

Jin jobb lesz, ha vigyázol a nyomorult életedre...