A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

3. rész - Különös vonzódás

Én és az egyetem. Két külön világ. Az emberektől kiver a víz, akikkel barátkozom hullaként végzik, nem biztos, hogy tudom, milyen egy mérnök élete, még a számokkal is hadilábon állok. Nem is tudtam, hogy sikerült YoonGinak megszereznie a papírokat a beiratkozásomhoz, amikor nincs érettségim sem, nem végeztem semmilyen magasabb szintű iskolát, hála annak, hogy tizennégy évesen megölték a szüleimet, engem kényszerítettek arra, hogy bérgyilkos legyek, de ennek már tíz éve. 

Útnak indultam,és követtem a megadott címet, s végül megtorpantam a hatalmas épület előtt, mely úgy tornyosult előttem, mint egy óriási hegy, és őszintén megvallva kicsit kétségbe estem, hogy el fogok tévedni. Végül eldöntöttem, hogy erős leszek, majd vettem egy mély levegőt, és átléptem az egyetem ajtaját. Az igazgatói szoba közvetlenül a bejárat mellett volt, így bekopogtam, s szó nélkül bementem.

– Üdvözlöm Önt az iskolánkban, Miss Seo– köszöntött az igazgatónő, nagy mosollyal az arcán. Félve mosolyogtam vissza, az enyhén őszülő, világosbarna szemű, törékenynek tűnő, de tekintélyt parancsoló nőre, aki a negyvenes évei vége felé járhatott. – Íme az órarendje! –adta át a papírt. – Igyekezzen, mert fél óra múlva már órája lesz! Sok sikert!
Hirtelen felelni sem tudtam. Azt hittem, hogy lesz legalább egy napom, hogy beilleszkedjek, hogy rájöjjek merre találom a termeket, de tévedtem. Kifelé battyogtam, döbbenten, és kikészülve, majd kémlelni kezdtem az órarendet, nem is figyelve a körülöttem járkáló diákokat, akik nagyon siettek az óráikra, velem ellentétben.

Az egyik sarkon lefordultam,beletemetkezve a leendő óráim kusza láncolatába, amikor valaki erőből nekem jött, oly annyira, hogy még az egyensúlyomat is elvesztettem, csak a szerencsének köszönhettem, hogy nem vágódtam el, de az biztos, hogy én legszívesebben bevertem volna a bunkó alak képét. Lassan végignéztem az illetőn, lentről haladva, és az első dolog, ami szemet szúrt az a cipője volt. Citromsárga tornacipő? Elég feltűnő egyéniségre bukkantam. Farmert viselt,melyet igencsak megszaggattak, az inge félig betűrve a nadrágba,és az alsó gombokat be sem gombolta, akárcsak a felső kettőt.Kezdtem rájönni arra, hogy egy sráccal állok szembe, és amint rápillantottam az arcára, közel kerültem az ájuláshoz, mert szívdöglesztő volt. Karakteres arcvonásai, igazán sötétbarna szemei voltak, a haja tökéletesen beigazított, fekete és tépettre vágatott, melyet nagyon szívesen összekócoltam volna. Vettem egy mély levegőt, de mire észbe kaptam volna, olyan képpel bámultam rá, mintha ő lenne a világ legnagyobb csodája.

–  Nahát – jegyezte meg huncut mosollyal az arcán. – Még nem láttalak a suliban, vagy mégis? Biztos, hogy nem találkoztunk, mert tuti, hogy emlékeznék rád. A szemeidet nem lehetne egy könnyen elfelejteni, olyan igézőek.
– Te most szívatsz engem? – kérdeztem dühösen. – Nekem jössz, aztán meg beadod ezt a szöveget? Mégis mi a fenét képzelsz te magadról?
– Egy csaj, aki nem dobja el az agyát tőlem.
– Ne hidd, hogy olyan jó pasi vagy.
– Viszont te nagyon jól nézel ki – kihívóan végigmért, de legszívesebben bevertem volna a képét.
– Vedd le rólam a szemed, mert kiszúrom, és nem lesz mivel megbámulnod.
– Ugyan már! Ne légy ilyen! – nevetett. – Csak semmi agresszió, nem áll jól.
– Mintha tudnád, hogy mi áll jól nekem – ellenkeztem.
– Nem is ismerjük egymást!
– Tényleg nem! – ismerte el vállvonogatva, majd újabb sunyi mosolyt villantott rám. – De ha akarod tehetünk ellene!
– Akarja a franc! Teljes őszinteséggel kijelenthetem, hogy nem akarok veled beszélgetni.
– Remek, akkor kihagyjuk a beszélgetést, és rátérhetünk a lényegre!
– Mire célzol?
– Rám érsz ma este? – kérdezett rá nyíltan.
– Rád?! Nem, valaki másra talán!
Közelebb lépett hozzám, szinte éreztem a lélegzetét a nyakamon, a hideg is kirázott tőle, és olyan rosszul voltam, hogy már szédültem is.
– Beléptél a személyes terembe! – figyelmeztettem.
– Mélyebbre is szívesen mennék – suttogta a fülembe, de immár annyira felbosszantott, hogy lendítettem a kezemet, hogy megüssem, de nem tudtam, mivel valaki megzavart minket.
– JungKook! – Egy nem túl magas srác jelent meg mellettünk, így a bájgúnár távolabb lépett tőlem. Felnéztem a most érkezőre, de megbántam, mert olyat láttam, amit nem kellett volna. Mintha a legnagyobb rémálmom vált volna valóra. Ugyanaz a szempár, mint az öcsémé, a haja, a mosolya, pont olyan, mint az emlékeimben, a testvéremről megmaradt emlékeimben, de csak egy kicsit hasonlított rám, mert nekem pillanatnyilag hosszú vöröslő fürtjeim voltak, neki meg tökéletesre nyírt, kissé kiszőkített, – gondolom, mivel ez volt a menő – de neki fel sem tűnt a hasonlóság. – JungKook, ne csajozz, mert elkésünk, és aztán mehetünk büntetésbe.
– Vele szívesen mennék – mutatott rám JungKook.
– Tuti, hogy kikészítenél – mérgelődtem.
– Kérlek! – forgatta a szemét a fekete hajú srác. – Kook, az istenit! Haladj már!
– JiMin! Nyugi! Nem lesz baj, majd kitalálok valami jó szöveget!
– Abban nagy vagy! – nevetett a barátja.
– Tehát, Chim megnyugszik, a kis hölgy pedig randizik velem!
– Randizzon veled a halál, te beképzelt barom! – kiáltottam rá hevesen, majd fogtam magam, és leléptem.