A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

11. rész - Győztesek

Már a kiadott idő felénél jártam, két hete szenvedtem azzal, hogy JungKookot magamba bolondítsam, de ez keményebb melónak bizonyult, mint azt bármikor is gondoltam. A reggeli készülődés megszokott rutinja mellett, a gondolataimban az járt, hogy milyen jó, hogy megtaláltam a tesómat, lenne végre kihez fordulnom, ha baj van, és őszintén megvallva, igen nagy bajban voltam, csak épp nem mondhattam meg JiMinnek, hogy meg kellene ölnöm a legjobb haverját, mert akkor kimondottan megutálna engem, így inkább magamban őrlődtem a gondokon.

Mindig is utáltam a hétfőket, különösen akkor, ha a hétvégén felcseszik az agyamat. Mondjuk a mostani hétvégém pont úgy telt, mint az előző. Hallgathattam JungKookot, csak ezúttal telefonon. Szinte húszpercenként felhívott, és megkérdezte, ráérek-e, meg hogyan érzem magam, de vasárnap reggelre már úgy voltam vele, hogy fel sem veszem a telefont. Az agyamra ment, és csak abban reménykedtem, hogy lesz egy kellemes délelőttöm, de mint tudjuk, semmi sem úgy sikerül, ahogy azt mi szeretnénk...

Lopakodó üzemmódban settenkedtem be az iskola épületébe, és az első szó, amit meghallottam, az a bál volt. Tudtam, hogy most pénteken lesz a nagy bál, amikor kiderül, hogy ki nyerte az a pályázatot,amin én voltam JungKook társa, de hiába alkottunk valamilyen remek kis készüléket, ha semmi esélyünk sem volt a győzelemre. A kedvenc asztalomhoz igyekeztem, hogy át tudjam gondolni a teendőimet, hogy mit kell megtennem ahhoz, hogy elkerüljem az áldozatomat, de amint kimondtam magamban JungKook nevét, megjelent mellettem.
–Hogy vagy? – kérdezte, majd egy laza mozdulattal ledobta magát az asztalra.
–Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba estél? – vontam fel a szemöldökömet.
–Mármint mivel?
–Nem az asztalon kellene üldögélned.
–Tehát nem zavartak a telefonhívások, akkor legközelebb is zaklatlak –mondta nagy mosollyal az arcán, majd leült az egyik székre, pont velem szemben, így eléggé bosszantott már az arckifejezésével és a jelenlétével.
–Azokról meg alapból nem mondok véleményt.
–Mert?– csodálkozott el, majd mosolyogva folytatta. – Valld be, hogy kimondottan élvezted, hogy foglalkoztam veled.
–Szerinted örültem neki, hogy húsz percenként el kellett viselnem téged meg a baromságaidat? – háborodtam fel.
–Úgy tűnik – mondta félvállról.
–Nagyon tévedsz! – emeltem fel a hangomat, mivel már átlépte a határt,és elvesztettem a türelmemet, melyből amúgy sincs sok. – Még egy ilyen, és esküszöm, hogy kitekerem a nyakad!
–Imádom,ha fenyegetsz vagy épp zsarolsz – jelentette ki, mire felvontam a szemöldökömet.
–Szerintem elment a maradék józan eszed is, amiből alapból elég kevéssel rendelkeztél.
–Miért beszélsz múlt időben? – kérdezte döbbenten. – Ki akarsz nyírni?
–Tervezem– ismertem be teljesen őszintén, de ő csak mosolygott a megjegyzésen.
–Annyira szexi vagy, ha fenyegetőzöl, olyan határozott és kemény.
–Te meg beteg, mert nem veszed észre, hogy az agyamra mész.
–Tévedsz SooJin! – komorodott el az arca. – Tudom, hogy bosszantalak, de én ezt különösen élvezem!
–Egészen addig, míg le nem nyisszantom a nyakadról a csinos kis fejedet! –fenyegettem tovább.
–Nem hiszem el, hogy nincs benned semmilyen érzelem – jegyezte meg ledöbbenve.
–Lehet,hogy van, de kénytelen vagyok eltitkolni – vallottam be végül, de nagyon nehezemre esett, mivel így lehet, hogy sejteni fog valamit.
–Miért?– faggatott kitartóan.
–Semmiközöd hozzá!
–Úgyis kiszedem belőled! – határozta el.
–Álmodozz csak! – legyintettem dühösen.
Párpercig nem szólt hozzám, így én indulni akartam, de visszanyomott a vállaimnál fogva. Villámló tekintettel néztem a derűs arcára, és csak néhány pillanatig voltam képes fenntartani a dühömet.
–Mit szólsz a bálhoz? – váltott témát, amint rájött, nem fogok foglalkozni azzal, hogy mit mond.
–Felesleges pénzkidobás – vontam meg a vállam.
–Neked nem kell fizetned.
–Tudom,de én akkor sem megyek el.
–Mert nincs kivel? – kérdezte JungKook, majd elsütött egy huncut mosolyt.
–Ha lenne kedvem elmenni, ami természetesen nincs, akkor lenne kivel mennem, csakhogy én kimondottan gyűlölöm az előkelő eseményeket.
–Ugyan már! – intett le ingerülten. – Csak felkapsz egy csini ruhát, és már mehetsz is!
–Ezzel nem tudtál meggyőzni.
–Mi a baj? – kérdezősködött.
–Nem mondom meg! – ellenkeztem.
–Jaj már! – gúnyolódott. – Hogy te milyen gonosz vagy?
–Te meg beképzelt. Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén, mert ha ugyan lenne kivel elmennem arra a nyomorult bálra, akkor sem mennék el, mert engem ez hidegen hagy – hadartam el mérgesen, szintelángoló fejjel, majd felpattantam, és elsiettem.

Ezt nem hiszem el! Miért nem képes felfogni, hogy nem bírom elviselniőt? Na, jó... Ez a kijelentés, így, ebben a formában nem igaz.Csak ezt próbálom elhitetni magammal. Nagyon is bírom őt, csak most e szent percben átlépte a határokat. Kiszaladtam az udvarra, és kerestem magamnak egy padot, ahol eltölthettem az időmet a következő óráig. Lehunyt szemmel pihentem, amikor erős rózsaillat csapta meg az orromat. Kinyitottam a szememet, és egy undok szőke liba állt előttem, akit HaNának véltem. Sejtettem, hogy az bosszantja, hogy beszéltem a kicsi szerelmével, de engem ez hidegen hagyott. Rájöhetett volna már arra, hogy nem rajongom annyira JungKookért, hogy harcolnom kellene érte, egyébként is, ők ketten tökéletesen összeillenek.

Dühösen nézett rám, vettem egy mély levegőt, hogy sikeresen visszafogjam magam, nem akartam neki esni, mert a parókája, amelyet az öcsém már sikeresen elvett tőle (azóta is jót röhögök magamban, ha eszembe jut az a szituáció), a kezemben kössön ki.
–Csakhogy tudd, te ronda liba – fogott bele a szokásos vinnyogó hangján.Enyhén sértő volt a kifejezés, amivel megilletett, mert nem éreztem, hogy olyan csúnya lennék, bár én sokkal természetesebb vagyok, mint ő, de ez lényegtelen. Nézőpont kérdése.
–Válogasd meg a szavaidat, mert nem állok jót magamért – emeltem fel a hangomat, de igyekeztem nyugodt maradni, ami nagyon nehezemre esett, főként, ha sértegetéssel kezdik a beszélgetést.
–Te ne fenyegess engem! – sipítozott a lány. – Ki vagy te, hogy így beszélj velem!
–Mert neked van jogod másokat megalázni? – vágtam vissza egyre növekvőindulattal.
–Igen, mert szebb és jobb vagyok, főként nálad!
–Na, ne röhögtess! – előadtam egy kényszerű, de ördögi kacajt,mire ő megbotránkozva nézett rám.
–Az elmeosztályon lenne a helyed.
–Karöltve veled.
–Nem!– mondta higgadtan. – Nézd, te liba, szállj le JungKookról!
–Rajta sem vagyok.
–Nem is akarom, mert akkor elintézlek.
–Pont te? – vontam fel a szemöldökömet. – Képes lennél megölni érte valakit?
–Igen– felelte komor arccal, ami számomra intő jel volt MiYeon halálát illetően, bár abban kételkedtem, hogy ő lenne a gyilkos, mert gyáva és nem mocskolná be a kezeit, de valószínűleg van még pár bérgyilkos a városban, rajtam és TaeHyungon kívül.
–Szerintem, nem te ölnél érte, hanem elintéztetnéd mással a munkát.
–Lényegtelen. JungKook velem jön a bálra!
–Remek!– játszottam el, hogy örülök ennek, de végül is jobb, mintha engem szívatna egész este.
–Bár jobb, ha versenyzünk érte – ragyogott fel a lány arca. Na, már csak ez hiányzott.
–Mégis,hogy gondolod? – kérdeztem tőle lenézően.
–Valószínűleg azzal megy, aki először elhívja!
–Megkönnyítem a helyzeted, mivel nem akarom, hogy a nagy próbálkozástól valami bajod legyen. JungKook engem abszolút nem érdekel!
–Ma reggel is beszéltél vele.
–Féltékeny vagy? – vontam fel a szemöldököm, de közben igen erős boldogság és öröm öntötte el a testemet és a lelkemet egyaránt.
–Nem!– felelte HaNa könnyed hangon. – A verseny elindult, és igyekezz, ha nem akarsz lemaradni.
–Engem nem érdekel, hogy mit akarsz! – tiltakoztam. – Ha akarod, tiéd lehet az a barom, de engem hidegen hagy!