A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

20. rész - Tervek "A"

Valahogy nem tudtam aludni. Hiába voltak rajtam védelmező kezek, melyek igencsak kitartóan fogva tartottak, egyszerűen nem éreztem magam biztonságban. Aggódtam is, mert nem tudtam, hogy mi lehet az öcsémmel, aki miattam került abba a szerencsétlen helyzetbe. Hajnalban szenvedtem ki magam az ágyból, igyekeztem észrevétlen maradni, mivel nem akartam, hogy JungKook felébredjen, mert akkor nem lenne tőle nyugtom. Az agyamra menne, az biztos. Végül a konyhát néztem ki, mint célpont, az elég távol volt a hálótól, és eldöntöttem, hogy rendet teszek, takarítok, majd készítek valamilyen reggelit. Hála annak, hogy hihetetlenül rendszerető voltam, megtaláltam azt a munkát, amellyel teljes mértékben eltudtam foglalni magam. Legelőször elmosogattam, letakarítottam a szekrényeket, majd felmostam, és végül egy tökéletesen ragyogókonyhában állhattam neki a reggeli készítésnek. Kitettem az asztalra a gabonapelyhet, a tejet, és a narancslevet, a pirítóst a dzsemmel és a vajjal, valamint lesütöttem jó pár amerikai palacsintát is. Éppen a poharakat tettem volna ki az asztalra,amikor valaki magához rántott, átölelve a derekamat, és olyannyira megijedtem, hogy még a poharak is kiestek a kezemből,melyek hatalmas csörrenéssel estek a padlóra, és törtek szilánkokra. Ismerőssé vált az ölelés és az illat is, s azonnal rájöttem, hogy ki hozta rám a szívbajt.
–Sajnálom!– suttogta JungKook a fülembe, majd lassan végigcsókolta a nyakamat.
–Ne csinálj ilyet még egyszer! – szóltam rá dühösen, és lefejtettem magamról a karjait. – Elmegyek takarítani.
Nem ellenkezett csak nagy szemekkel nézte, amint rendet teszek, és összeseprem az üvegszilánkokat, majd elrohanok a porszívóért, hogy egyetlen apró szilánkocska se maradhasson a padlón.
–Sejthettem volna, hogy gyilkos vagy – jegyezte meg csendesen.
–Miért?– álltam meg egy pillanatra, és kíváncsi szemekkel bámultam rá.
–Ez a tisztaságmánia – sóhajtotta.
–Te vagy rendetlen. Én gyerekként is pedáns voltam, és szeretem, ha rend vesz körül – magyaráztam, de nem tudott hozzáfűzni semmit sem. Vajon miért?
Pár pillanatig teljes csend honolt a helyiségben, de nagyon jól tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni.
–Úgy látom, már megint kifosztottad a ruhásszekrényemet – mondta mosolyogva, majd amint elsétáltam mellette, igyekezet magához húzni, de gyorsabb voltam nála, így elég távol álltam meg, hogyne merészeljen közelebb jönni. Mosoly terült el az arcán, de nekem nem volt kedvem mosolyogni.
–Sajnálom, de a ruháimat a mosógépbe hajítottam, és nem akartam pucéran rohangálni – feleltem vállvonogatva.
–Az én nagy bánatomra – mosolygott.
–Mit akarsz már – legyintettem ingerülten.
–És még a bokszeremet is elvetted – játszotta a megsértődöttet,majd féktelen nevetésbe kezdett.
–Ennyire röhejesen festek benne? – néztem rá szemrehányóan.
–Nem, csak vicces, hogy pont egy ilyen élénk színűt választottál.
–Ez világoskék. Tudod, sokat gondolkodtam, hogy melyik legyen. Egy szívecskés, egy cicamintás, és egy félreérthetetlen pozíciókat ábrázoló között vacilláltam.
–És miért éppen ezt vetted fel? Milyen pozíciókra is gondolsz?
–Mintha nem tudnád.
–Azt kellett volna felvenned, akkor nyugodtan kipróbálhatnánk azokat a bizonyos pozíciókat – nevette el magát újra.
–Nem akartam. Kicsit lesokkolt, hogy a te szekrényedben ilyen cuccok vannak.
–Kíváncsi lennék, hogy a te szekrényedben mit találnék?
–Rendet– jelentettem ki. – Amit a tiédből kifelejtettek.
–Kérlek!– intett le azonnal.
–Gondolkodtál már a megoldáson? – váltottam témát.
–Igen, de nem sok minden jutott az eszembe, egyébként is beszélnem kell veled. – Hirtelen elkomorodott az arca, és tudtam, hogy eddig tartott a nagy szerelmünk, és mindent összevetve, talán a boldogságom is. – Bár előtte ennem kellene. Te ettél már?

Az asztalra pillantottam, majd vissza a srácra, akinek az arca ismét a megszokott nemtörődöm kifejezést vette fel, és valahogy görcsbe rándult a gyomrom.
–Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem, majd a nappaliba igyekeztem, hogy leülhessek a kanapéra, míg JungKook behabzsol mindent.
Alig telt el öt perc, és a magányom eloszlott, amikor a srác felbukkant a kezében egy kisebb faládával, mely nekem különösen ismerősnek tűnt. JungKook leült velem szemben, de nem adta át a ládát, inkább letette a földre, és megnyugtatóan nézett rám,bár őszintén megvallva képtelen voltam megnyugodni.
–Mit szeretnél nekem mondani? – sürgettem meg.
–Te őszinte voltál velem, ami a múltadat illeti, most nekem kellene annak lennem – felelte, majd vette egy mély levegőt. Még sosem láttam őt idegesnek vagy frusztráltnak, de most kimondottan az volt, és ez nagyon megijesztett.
–Kezdesz kétségbe ejteni.
–Nyugi!– mosolyodott el egy pillanatra, majd komoly hangon folytatta. –Apám tudta, hogy meg fog halni.
–Ezt meg, hogy érted? – vontam fel a szemöldököm.
–Már azelőtt, hogy megölted volna, megírta a végrendeletét, hogy mindent rám hagy. Ez három napja érvényben van, és Jin tud róla, viszont azt nem tudja, hogy amikor a rokonaimat elkezdték tizedelni, tudtam, hogy sorra fogok kerülni előbb vagy utóbb, így én is megírtam a saját végrendeletemet.
–Alig húsz évesen? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
–Ez nem a kortól függ. Már két hete annak, hogy végletesítettem a rendeletet, melyben egyetlen emberre hagyom az össze vagyonomat, a házakat, melyeket apámtól kaptam, és a vállalat tulajdonjogát is.
–És kire akarod hagyni?
–Rád.
–Hogy mi van?! – csattantam fel idegesen. Ezt nem tudtam elhinni. – Te megőrültél?
–Nem, nem vagyok őrült. Valószínűleg az öcséd is jól jár a döntésemmel, viszont nem hagyhatom, hogy hozzámenj Jinhez, mert akkor övé lesz minden.
–Miért lennék én mindennek az örököse, amikor nincs közöm hozzád.
–Már nem tudok ellene tenni semmit sem, mert minden, amit meghatároztam a rendeletben, már a neveden van, csak egy aláírás kell hozzá.
–Nem értem. Amikor megláttál Jinnel, gyűlöltél. Akkor meg kellett volna gondolnod az egészet.
–Dehogy. Még ha gyűlölnélek is, akkor is sokkal nagyobb biztonságban lennének a tulajdonaim, mintha a bátyám kezében lennének.
–Tehát az enyém minden. – Lassan ejtettem ki a szavakat, és a lelkem mélyén kívántam, hogy nem legyen igaz. Felfoghatatlan értékek lennének a kezemben, olyan dolgok, melyekről csak álmodni mertem.
–Igen, de ettől még ki kellene iktatni Jint, mert ő az egyetlen, aki közénk állhat.
–Remek– jegyeztem meg fájdalmasan.
–Van még valami más is – jegyezte meg csendesen, mintha félt volna attól, hogy esetleg a nyakának ugrok.
–Hallgatlak.
A kezembe nyomta a ládát, amit félve ugyan, de átvettem, bár kibontani nem igazán mertem.
–Az apám adta nekem, mielőtt meghalt, és meglátott téged –magyarázta.
–Annyira ronda lennék, hogy menekülnie kellett előlem...
–Nem– szakított félbe hevesen. – Nagyon emlékeztetted őt a fiatalkori szerelmére.
–Vagyis?
–Az édesanyádra – mosolyodott el, de a mosolya nem olyan volt, mint a megszokott. Fájdalmasan mosolygott rám, én meg az ájulás szélén álltam.
Kinyitottam a ládát, és egyből a szüleim esküvői fotójára bukkantam. Mosolyogtak, és boldogok voltak. Anyu valóban úgy nézett ki,ahogy én, e szent percben is, azzal különbséggel, hogy rajtam jelen pillanatban nem volt olyan elegáns és meseszép ruha, mint rajta, de ugyanaz a szem, ugyanazok az arcvonások, sőt – bár ez a képen nem látszott, mégis tisztán emlékeztem rá –,ugyanolyan személyiség. Továbbkutattam, és megtaláltam a jegygyűrűket is, és rengeteg szerelmes levelet, melyet nem apu írt, hanem egy számomra ismeretlen férfi.
–Mit keresnek nálad ezek az emlékek? – faggattam.
–Apu kért meg arra, hogy adjam majd át neked – felelte egyszerűen.
–Miért volt nála?
–Ez fájdalmas lesz számodra...
–Miért?– kérdeztem kétségbeesve.
–Az apám mindig is szerelmes volt az anyukádba, viszont ő nem viszonozta ezeket az érzéseket, vagyis nem úgy, ahogyan ezt apu szerette volna.
–Olyan fiatalok voltak.
–Ezt tudom.
–Honnan tudsz ilyen információkat?
–Beszéltem apámmal, és akkor mikor meglátott téged, pont Jinnel, tudta, hogy nagy bajban vagy, akár csak ő.
–Ezt nem értem. Apád miért tartott annyira Jintől?
–A szüleid halálának időpontjában még nagyon jóban voltak.
–Jin tizenöt volt, te pedig...
–Tízéves voltam, és Busanban voltam anyuval. Apám nem tudta elviselni, hogy elvesztette élete nagy szerelmét, ezért megölette az apádat, de arra nem gondolt, hogy Jin az irántad érzett szerelme miatt végezni fog az anyukáddal is. – Nem volt teljesen világos, hogy miről beszél, de azt felfogtam, hogy hatalmas nagy káosz vesz körül mindkettőnket. 
–Az apád és a bátyád közösen tervelték ki, hogy végeznek a szüleimmel?
–Nem egészen. Apám féltékenységből elintézte a te apádat, Jinnek meg mindkettő az útjában állt, csakhogy apu nem akarta elveszteni Dawon-t, és amikor megtudta, hogy Jin megölette őt is,összevesztek és soha többet nem beszéltek egymással.
–Dawon– suttogtam el anyu nevét, majd könnyek jelentek meg a szemeimben.
–Gyönyörű név – ismerte el JungKook is. – Ha végiggondolom, a mi sorsunk valahogyan összefüggött eddig is, anélkül hogy tudtuk volna.
–Meg kell ölnöm Jint – határoztam el.
–De te nem teheted meg – ellenkezett a srác.
–Viszont te képtelen vagy rá!
–Ez nem olyan biztos.
–Nem hiszem el, hogy Jin képes ilyesmire. Amúgy is ez az egész annyira zavaros. Hogyan eshetett bele az apád az anyámba?
–Középiskolások voltak, és alig tizenhat évesek. Meg egy osztályba jártak, és még sorolhatnám. Egy csomó véletlen, melynek többszörösen is halál lett a vége, de mindennek meg van az oka.
–Az apád gyűlölhette Jint, amiért elvette tőle a szerelmét, mivel ha apám már nem volt az útjában, akkor akár boldogok is lehettek volna. Csak épp nem tudom, hogy anyud mit szólt mindehhez? – gondolkodtam el.
–Őszintén... Nem tudom. Nem mondanám, hogy eleve felhőtlen lett volna a viszonyuk, éppen Jin miatt  –  magyarázta JungKook. – Sajnálok mindent!
–Nem te tehetsz róla, sőt... Igazad van abban, hogy ez a sors iróniája, de nem akarlak téged is elveszíteni.
Hirtelen elkapott egy sírógörcs, majd zokogni kezdtem, de JungKook azonnal ott volt, hogy a karjaiba zárjon megnyugtatásképpen. Elég gyorsan megnyugodtam, annak köszönhetően, hogy mindig ott volt velem, amikor szükségem volt rám, épp ezért nem hagyhattam, hogy valami baja essen. Elengedett, majd felállt, és felém nyújtotta a kezét. Vonakodtam pár pillanat erejéig, de elfogadtam, és magával húzott.
–Hová megyünk? – kérdeztem aggodalmasan.
–Mutatok neked egy érdekes helyet – felelte, majd határozottan tartva a kezemet elindultunk, fel az emeletre.
Nem mertem tovább kérdezősködni, eléggé zavarban voltam, és amiket mondott nekem nagyon ledöbbentettek. Az ő apja az én apám gyilkosa a féltékenység miatt, Jin pedig az anyám gyilkosa, szintén féltékenység miatt, csakhogy ezúttal én voltam a szerelem tárgya. Olyan bonyolult és kifürkészhetetlen az élet, és a miénk már akkor összefonódott, amikor még nem is tudtunk egymás létezéséről. De talán Jinnek egy dologban nagyos is igaza volt. A szerelem kegyetlenül veszélyes dolog, sőt szinte halálos is lehet. Reméltem, hogy a mi szerelmünk JungKookkal nem fog halállal végződni.

Csendben meneteltünk, majd egy nagy, sötétbarna és ősrégi ajtó előtt álltunk meg. JungKook azonnal kivette a zsebéből a kulcsot, majd kinyitotta az ajtót, és belökött a helyiségbe. Félve néztem körül, de amint megpillantottam azt a hatalmas fegyverkészletet, melyet rejtegetett, egyből jobban éreztem magam. Óvatosan lépkedtem a polcok között, és alaposan szemügyre vettem a fegyvereket. Rengeteg volt belőle, mindegyik felcímkézve, és tökéletesen becsomagolva.
–Kié ez a hely? – néztem kérdő tekintettel a fiúra, amint odalépett hozzám.
–Anyué volt – jelentette be, majd elindult, hogy keressen magának valamilyen fegyvert a ma esti akciónkhoz.
–Anyukád és a fegyverek... valahogy nem illenek össze.
–Anyu fegyverszakértő volt, és egyben nagy gyűjtő – felelte a srác mosolyogva, majd a kezembe adott egy pisztoly. – Ez pont olyan, mint amilyen nálad volt.
–Nem használhatom a saját fegyveremet? – néztem rá értetlenül.
–De. Ez az enyém lesz, csak addig vigyázz rá, míg nem indulunk el.
Nem feleltem semmit, eléggé aggasztott az a dolog, hogy nem tudok semmit arról a bizonyos tervről, mellyel készül, mert eddig azt mondta, hogy nincs semmilyen használható ötlete. Nem tudtam, hogy mit akar pontosan, és rettegtem attól a gondolattól, hogy esetleg valami baja eshet.
Félóra múlva már nem bírtam elviselni a fegyverek társaságát, de csak JungKook miatt. Nem illett abba a légkörbe, és a saját elképzelésem szerint távol áll tőle, mindennemű erőszak, de lehet, hogy tévedtem. Azt terveztem, hogy végre felveszem a saját ruháimat, mert sikeresen megszáradtak, de ekkorra már elkezdett besötétedni. Elindultam megkeresni a pisztolyomat, melyet a srác elvett tőlem, és meg is találtam a nappaliban, mégpedig a dohányzóasztalon. Ezt is zsebbe tettem, annak ellenére, hogy nagyon jól tudtam, hogy nem a legmegfelelőbb hely a fegyverek számára.

Körülbelül este kilenc óra lehetett, amikor elindultunk. Bepattantunk az autóba, és azt a feladatot kaptam, hogy navigáljam el JungKookot a házunkhoz, így szó nélkül teljesítettem a nekem szánt feladatot. Az idő olyan gyorsan telt, hogy kezdtem megijedni. Mintha az ég is azt akarta volna, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk,még akkor is, ha az az életünk be kerül. Nem messze parkolunk le a ház mellett, de nem mentünk nagyon közel, ugyanis nem akartam, hogy észrevegyenek minket.
–Rajtaütést tervezel? – emeltem a tekintetem JungKookra.
–Valami hasonló – válaszolta nyugodtan.
–Van valami terved is, vagy csak megyünk a halálba? – faggattam, és a hangom nem volt mentes az idegességtől.
–Nem fogunk meghalni. Itt egy ember fog kipurcanni, és az Jin lesz.
–Nagyon biztos vagy a dolgodban. Mit tervezel?
–Ő azt hiszi, hogy halott vagyok. Csak állj elé, és fenyegesd egy kicsit, majd megjelenek mögötte, kap egy lövést a fejébe, és hulla lesz.
–Nem mered megtenni.
–Fogadjunk!
–Nem fogadok, mert rendszeresen vesztek. Nézd, ez a dolog nem annyira egyszerű, mint azt szeretnéd – figyelmeztettem. – Lehet, hogy bátor vagy, és azt is hiszed, hogy legyőzhetetlen, de szerintem mindketten el fogunk bukni.
–Bízz bennem! – ajánlotta.
–Én igyekszem, de... – kezdtem csendesen, de nem voltam biztos abban,hogy ez valóban így lenne.
–Menjünk!– utasított, majd kiszállt az autóból.
Csendben követtem őt, majd vettem egy mély levegőt, és fürkészőtekintettel néztem az arcát, kutatva az esetleges érzelmek után, de képes volt felvenni egy kifejezéstelen arcot, mellyel nyugtatni próbált, megjegyzem, sikertelenül.
–Van hátsó bejárat? – érdeklődte végül.
–Van– bólintottam.
–És hol szokott tartózkodni az a féreg?
–Tudod, mi az érdekes? Az, hogy ő szokott téged féregnek becézni.
–Ebben mi az érdekes? Talán csak az, hogy én nem vagyok akkora szemétláda, mint ő. Én nem ártottam senkinek sem, vele ellentétben.
–Nem biztos, hogy itt van.
–De ha mégis? Hol szokott lenni?
–A nappaliban.
–A hátsó ajtón keresztül megközelíthető?
–Igen. Bemész az ajtón, majd elfordulsz jobbra, és egyenesen besétálsz a nappaliba.
–Remek– sóhajtott. – Ott találkozunk.
–Kérlek, ne játszd a hőst! – szóltam rá határozottan, de ő csak mosolygott, majd közelebb volt magához.
–Nem fogom, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem fogsz semmi meggondolatlanságot csinálni!
–Azt hiszem, menni fog!
–Akkor jó – mondta, majd hevesen megcsókolt.
Szinte éreztem a lelkemben, hogy ez a végső csókunk, mert valószínűleg soha többet nem csókolhat meg így, ekkora szenvedéllyel és tűzzel. Nem akartam őt elengedni, de végül ő szakította meg a csókunkat, pedig én még szívesen lógtam volna az ajkain,legalább egy kicsit. Elindult az ajtó felé, és követtem a szememmel a lépteinek útját, majd én is elsiettem a főbejárat felé.

A szívem a torkomban dobogott, és olyan hangos volt, hogy azt szerintem távolról is lehetett hallani. Csendesen lépkedtem a folyosókon, és az utamat egyenesen a nappaliba vettem. Nem tudtam,hogy JungKook valójában honnan sejtette, hogy éppen itt lesz, de Jin ott állt a nappali közepén, és úgy tűnt, mintha várna rám.
–Rád vártam – jelentette ki, kiegészítve az utolsó gondolatomat.
–Miért is? – kérdeztem, és nagyon igyekeztem higgadtnak maradni, de nemigazán sikerült.
–Megölted őt? – faggatott, és összeszűkült szemekkel meredt rám.
Hirtelen megfagyott a vér az ereimben, nem voltam képes válaszolni, és a szívverésem sebessége is a duplájára gyorsult.
–Tehát nem – válaszolta meg a kérdést.
–Honnan veszed? – szedtem össze magam, hátha meg tudom menteni a helyzetet.
–Látom rajtad – felelte, majd a semmiből előkapott egy pisztoly, melynek csöve pont rám szegeződött.
–Nem is értem, hogy miért volt rád szükségem, amikor használhatatlan vagy – gúnyolódott.
–Nem vagyok használhatatlan! – emeltem fel a hangomat, és egyből határozottabb lettem.
–Nem  vagy képes egyetlen utasítást sem teljesíteni rendesen, épp ezért nem szükséges, hogy életben maradj, azt hiszem, egyedül is végezhetek az öcsémmel – mondta, és meghúzta a ravaszt.
Épp csak annyi időm volt, hogy bevetődjek a fal mögé, mely megvédhetett engem a golyóktól. Vártam volna, hogy tovább töltényeket fog elpazarolni rám, de nem történt meg. Őszintén megvallva gyáva voltam megnézni, hogy mit is csinál, de pár pillanat múlva lépések hangjára figyeltem fel, majd arra, hogy valakik dulakodnak, s végül csend lett.
–SooJin– hallottam Jin hangját a távolból, és már túlságosan is kedves volt. – Nem akarod megmenteni a kedvesed életét?
–Engedj el te nyomorult gazember! – dühöngött JungKook, de ezzel sikeresen előcsalt. A fegyveremért akartam nyúlni, de már nemvolt a helyén, viszont a szívem azt súgta, hogy JungKook élete sokkal fontosabb.

Kiléptem a fal mögül, és arra figyeltem fel, hogy Jin igencsak szorult helyzetben tartja az öccsét, és Jin bal karja szorosan tekeredik JungKook nyaka köré, miközben az a fegyver, mely az előbb majdnem kioltotta az életemet, JungKook halántékánál helyezkedett el, lövésre kész állapotban.
–Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem Jintől, és igyekeztem higgadtságot sugallni, bár piszkosul ideges voltam.
–Képes lennél meghalni az öcsémért? – faggatott könyörtelenül.
–Azt hiszem, igen – vágtam rá határozottan.
–Akkor meg is kaphatod – hangzott a válasz, és figyeltem, amint JungKook igyekszik kiszabadulni a kar szorítása alól, de SeokJin nagyobb testméretű volt, mint ő, így sikertelen volt a küszködés.
A következő pillanatban JungKook hatalmas szemekkel nézett rám, és aggodalom csillogott a szemeiben, s még jobban próbálkozott.
–SooJin!– kiáltott rám. – Vigyázz!
Mintha láttam volna előre azt a veszélyt, mely fenyegetett, de mégsem foglalkoztam vele, majd egy erős ütést éreztem a tarkómon, és elsötétült az egész világ...