A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

12. rész- Rossz oldalon?

Avagy amikor a bérgyilkos sem tudja, hogy melyik oldalon kellene állnia...

***

Fáradtan baktattam hazafelé, fáradt voltam és lelkileg kimerült. Legszívesebben aludtam volna már ott az utcán, annyira kikészültem az este folyamán, hogy majd' leragadtak a szemeim. Szinte vánszorogtam. Igyekeztem nem JungKookra gondolni, mert ha eszembe jut görcsbe rándul a gyomrom, egyrészt a düh és a harag, másrészt pedig a megmagyarázhatatlan érzések miatt. Olyan szívesen bevertem volna a képét, vajon, akkor kedvelne engem? Valószínűleg nem, de nem vitt rá a lélek, hogy megüssem őt. Beleestem a csapdába, a szívem csapdájába.

Szörnyen hideg volt az idő, a karjaimat dörzsölgettem, hátha kicsit felmelegszenek, de nem értem el vele nagy sikereket. Dideregtem, és már ott tartottam, hogy két lábon járó jégcsap lettem, de a következő pillanatban fellélegezhettem, mert megpillantottam a házamat. A főajtóhoz siettem, majd nagy megdöbbenéssel szembesültem azzal, hogy nem tudok bemenni. Akárhogy próbáltam taszigálni, belökni az ajtót, egyszerűen képtelen voltam rá. Világossá vált számomra, hogy kizártak, viszont nem volt kulcsom, mivel eddig mindig nyitva hagyták az ajtót míg haza nem értem, a beszámolók miatt. Valamivel megsérthettem a főnökömet, hogy ilyen szemétségre szánta rá magát.

Volt ugyan egy másik lehetőségem arra, hogy bejussak, pontosabban kettő is, de magas sarkúban és szoknyában inkább nem mászom fel az erkélyre, így ezt az opciót ki is zártam. A hátsó ajtón szerettem volna bejutni, de ott sem sikerült. Az ajtó ragaszkodott az eredeti helyéhez, így nem tudtam beljebb kerülni. Most már kezdtem kétségbeesni, mivel nagyon fáztam, szükségem lett volna egy meleg helyre, még mielőtt egy rémséges megfázás lesz a vége.

Eszembe jutott még egy lehetőség, hogy esetleg felhívom TaeHyungot, aki kinyithatja nekem az ajtót, mert az is lehet, hogy a főnököm megfeledkezett rólam, így nem okkal zártak ki, hanem csak véletlen. Amint előkaptam a telefonomat, vad rezgésbe kezdett, és a kijelzőre TaeHyung neve íródott ki. Felvettem, és reménykedtem, hogy valami jó hírrel szolgálhat, de tévedtem.
–Sajnálom, de nem engedhetlek be! – jelentette ki a srác kegyetlenül.
–És miért nem? – Kétségbeesetten próbáltam a válasz után kutatni.
–YoonGi miatt. Tudja, hogy nem vagy már semleges, éppen ezért büntet.
–Elmondtad neki, hogy kedvelem az áldozatomat? – háborodtam fel.
–Én nem. Nem is szólhattam volna neked, hogy mi az oka a kizárásodnak– felelte őszintén.
–Akkor ki volt? – faggattam.
–Nem... – A következő pillanatban hallottam a telefonon keresztül is,hogy kibiztosítanak egy pisztolyt TaeHyung feje mellett, nekem meg hevesen kezdett verni a szívem. Nem akartam, hogy megöljék miattam, amikor abban biztos lehettem, hogy ő nem akar ártani nekem, mivel ugyanolyan szar az életünk.

Hirtelen megszakadt a vonal, csak a sípolást hallottam, az, hogy mi történtvégül a sráccal csak az ég tudhatta.

Lassan körbe jártam az épületet, de egyik szobában sem láttam semmilyen fényforrást. Nem tudtam, hogy a képzeletem játszik velem, vagy valóban veszély fenyegeti az egyik barátomat. Mostanában olyan sok ember veszítek el, ok nélkül. Nem tudom, hogy kiben bízhatok és kiben nem. Abban biztos voltam, hogy keresnem kellett egy szállást ma éjjelre, de nem volt hová mennem. Elkezdtem összevetni a lehetőségeket, mert ha eddig gondban voltam MiYeon-t kerestem fel, de ő halott, vagy épp Jint, de ő meg haragszik rám, így nem mehettem el hozzá. Egyetlen lehetőség maradt, és meg kellett látogatnom JungKookot, mivel ő maradt az utolsó reményem.

Aggódtam ugyan, de aludnom is kellett és piszkosul fáztam, még mindig, viszont egye jobban, s az időjárás sem könnyítette meg a helyzetemet, mivel szemerkélni kezdett az eső. Felgyorsítottam a lépéseimet, de ezzel egy időben az esőcseppek tömege és nagysága is nőni kezdett, végül szakadó esőben vágtattam végig az utcákon. A kitartásommal sosem volt baj, így most is kitartóan meneteltem előre a célom felé, nem törődve a nehezítőkörülményekkel. A ruhám teljesen átázott, a testemhez tapadt, elérve ezzel, hogy még jobban fázzak, sőt már a hajamból is csöpögött a víz, így elég szörnyen festhettem.

Az út hihetetlenül hosszú volt, valahogy sosem akart vége lenni. Rosszul voltam, szédültem, és hányingerem is volt, nem tudtam hová tenni ezeket a tüneteket, de a következő pillanatban tüsszögőroham tört rám, így egy percen belül legalább hússzor tüsszentettem. Elkönyvelhettem magamnak egy megfázást, de nemigazán örültem ennek. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy láthatom JungKookot, bármennyire is furcsa vágytam arra, hogy vele lehessek. Folyton bunkó velem, játssza az agyát és idegesít, de én pont ezért kedvelem őt. Amint elértem az ajtóhoz,becsengettem, bár már alig álltam a lábaimon. Közel álltam az ájuláshoz, olyannyira, hogy amint megpillantottam a srácot, teljesen megszűnt számomra a külvilág, és ájultan estem össze, pont Kook karjaiba.

***

Arra figyeltem fel, hogy lassan kiengednek a testrészeim a meleg takaró alatt, de mégsem ez ébresztett fel, hanem az, hogy valaki gyengéden simogatta az arcomat. Lassan kinyitottam a szemem, majd fel akartam ülni, de JungKook rögtön tiltakozóan közbelépett.
–Maradj ott, ahol vagy! – szólt rám, de nem engedelmeskedtem, csak ültem a kanapén, elkerekedett szemekkel néztem rá.
–Mi történt veled? – faggatott, de olyan rossz érzések törtek rám, éreztem, ahogyan a sós könnyek gyülekeznek a szemeim sarkában.
–Kizártak otthonról, és nem tudtam hová menni – feleltem, és azoknak a könnyeknek csak sikerült utat törniük, mert keserves sírásban törtem ki magamból, melyre még sohasem volt példa. A kezeimbe temettem az arcomat, és zokogtam.
–SooJin!– hallottam JungKook megnyugtató hangját. – Kérlek, ne sírj, mert fogalmam sincs, hogy mit kellene tenni egy síró lánnyal.

Nem voltam képes felfogni a szavak értelmét, de olyan kellemes és megnyugtató volt a hangja, hogy a lelkem hatalmas szárnyakkal kelt útra, ám nem tudtam befejezni a sírást, mert a könnyek erősebbek voltam. Most tudtam kiadni magamból azt az évtizednyi fájdalmat, amit YoonGi a brutális nevelés, másképp mondva a kiképzés során belém tett. Gyakran vert meg, ha nem azt tettem, amit akart, akkor büntetésbe küldött, bezárt egy sötét cellába, gyakran órákra, és nehéz súlyokat cipeltetett velem, de nem hisztizhettem, nem sírhattam, most viszont ki kellett adnom magamból.
–SooJin, kérlek nyugodj meg! – próbálkozott tovább JungKook, majd arra figyeltem fel, hogy közelebb húz magához, egyenesen a karjaiba.