A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

21. rész - Tervek "B"

Szörnyű fejfájásra ébredtem fel, a fejem lüktetett, és hirtelen arra sem voltam képes, hogy szembesüljek azzal a ténnyel, hogy éppen hol lehetek. Azt éreztem, hogy fekszem valahol, és a fejem kicsivel magasabban van, mint a többi testrészem, és arra is felfigyeltem egy picivel később, hogy valaki simogatja a hajamat, pontosabban a hajtincseimmel játszott. Megpróbáltam felülni, de nagyon nehezen ment, mert a szédülés is rám tört. Ennél vacakabbul már nem is lehettem volna, de amint körbenéztem, rájöttem, hogy sajnos mégiscsak lehetek. Kimondottan rendszerető, sőt JungKook állítása szerint tisztaságmániás vagyok, és a helyre, másként mondva a cellámra vagy cellánkra ráfért volna egy alapos takarítás. A padlót vastagon bevonta a homok és a por, a rácsokat megette a rozsda, a falakról foltokban hullott a festék, mely régebben még kék színben ragyogott, úgy félévszázaddal ezelőtt. Rá sem mertem nézni az ágyra vagy az ágyszerűségre, melyen kiterültem,mert tudtam, hogy még jobban rosszul leszek, így inkább azon voltam, hogy felüljek, és valami szabadulási módszeren agyaljak, de ahhoz látnom kellett a dolgokat, melyek körülvettek engem.
–Nem kellene mozognod – hallottam JungKook kellemes hangját valahol a közelemben, de sajnos képtelen voltam a dolgok pontos behatárolására. – Elég nagy ütést kaptál.
–Na, ne mondd! – gúnyolódtam.
–Úgy látom, hogy nincs komolyabb baja – jegyezte meg egy ismerős hang, melytől erőre kaptam, és felpattantam.

A szomszédos cellában az öcsémet fedeztem fel, elég jó bőrben volt, csak fáradtnak és nyúzottnak tűnt, de legalább élt, és én ennek különösen örültem. Ott állt a rácsok mellett, a rácsba kapaszkodott, és közben nem vette le rólam a szemét. Közelebb mentem hozzá, majd átnyúltam a rácsok között, és gyengéden megsimogatta az arcát, mire ő elmosolyodott.
–Minden rendben? – kérdeztem aggodalmasan.
–Persze– bólintott. – És te hogy vagy?
–Jól leszek, ha kiszabadulhatok ebből a koszból – mérgelődtem, majd JungKook felé fordultam. – Hogyan kerültünk ide?
A srác nem rám nézett, hanem a testvéremre, és egy sokatmondó pillantást váltottak, melyet nem tudtam hová tenni.
–Mindig ilyen pedáns volt? – faggatta JungKook az öcsémet.
–Igen– felelte a srác vidáman. – Rendszerezte a könyveit, az esetleges játékokat és dekorációs cuccokat, és mindennek megvolt a saját kódja, amit egy füzetben vezetett.
–De legalább megtaláltam mindent – vágtam vissza egy szemforgatás közepette. – Mi lenne, ha nem most vitatnátok meg ezt?
–Mindegy!– legyintett JiMin, majd kiterült az ágyán, és én közben JungKookra emeltem a tekintetem.
–Hogyan kerültem ide? – érdeklődtem.
–Az a helyzet, hogy élve elmehettem volna – fejtette ki a srác, és aggodalmasan nézett rám, mintha rettegett volna attól, hogy a nyakába vetem magam, és megfojtom őt. Talán volt is egy pillanat, amikor ezt terveztem.
–És miért vagy itt?
–Szerelemből– szólt közbe JiMin lehunyt szemmel.
–Ez röhejes – nevettem el magam.
–De igaza van – ismerte be JungKook. – Nem akartalak itt hagyni.
–Mert? Volt valami alku is, vagy csak eldöntötted, hogy itt maradsz velem a halálba vezető úton?
–Volt alku. Élve elmehetek, vagyis kapok pár nap haladékot, hogy menekülhessek, de akkor soha többet nem láthatnálak, és őszintén megvallva, veled együtt meghalni sokkal jobb, mint soha többet nem látni téged, viszont életben maradni.
–Hű!– Ennyit voltam képes kinyögni. – Valószínűleg meghibbantál!
–Miért te nem ezt tetted volna a helyemben?
–De, talán igen, viszont sokkal többet agyaltam volna a dolgon. Kellett volna lennie más megoldásnak is.
–Én nem találtam. Hirtelen kellett cselekednem. Te ájult voltál, és a karjaimban hoztalak ide.
–Milyen édes! – forgattam a szemem ismét.
–SooJin, figyelj! Azt hiszem, a múlton már nem fogsz tudni változtatni, és azzal kell szembenéznünk, ami jelen pillanatban itt van, és a legnagyobb szerencséd, hogy pont egy olyan tökéletes és lenyűgözős rác a társaságod, mint én.
–Inkább lennék egyedül ebbe a helyzetben, mint veled, pontosabban veletek.
–Nem kellene feláldoznod magad. Kitalálunk valamit!
–Te meg a kitalálunk valamit – ráztam meg a fejemet hevesen, melybe még a nyakam is belesajdult.
–Kinek a terve miatt kerültetek ide? – kérdezte JiMin csendesen.
–Vajon kié volt a terv? – kérdeztem vissza gúnyosan, és közben az ujjammal JungKook felé böktem.
–Sejtettem– mosolyodott el a testvérem. – Jungkook, nem igazán jó a tervezésben.
–Erre rájöttem magamtól is – mondtam könnyeden, majd közelebb léptem JungKookhoz, aki dühösen meredt rám és JiMinre. – Nyugodj már le! – kérleltem, és magamhoz öleltem őt. – Biztos, hogy kijutunk innen, maximum halottak leszünk.
–Nyugtat a tudat, hogy veled együtt halok meg, legalább nem kell búcsúznom tőled, mert könnyek nélkül amúgy sem menne – ismerte be JungKook, majd nyomott egy csókot az ajkaimra.

Ezúttal én nem voltam képes megelégedve ennyivel, és hevesen csaptam le az ajkaira, melynek következményeképpen szenvedélyes csókcsata lett belőle, melyet kicsit sem bántam. Én legalábbis.
–Ha nem lennénk bezárva, akkor kérném, hogy vonuljatok szobára, itt viszont nincs rá lehetőség, úgyhogy megkérlek benneteket, hogy fogjátok vissza magatokat – hallottam JiMin fenyegetőhangját, és sejtettem, hogy elég kellemetlenül érzi magát, főként azért, mert se én, se JungKook nem voltunk igazán tekintettel rá.
–Sajnálom– szabadkoztam rögtön, majd nyomtam egy puszit a fiú arcára, és ledobtam magam az ágyra. – Egyébként Jin nem valami okos!
–Ez meg hogy került ide? – vonta fel a szemöldökét az öcsém.
–Ja!– helyeselte a barátja, és értetlenül nézett rám a csodás szemeivel. – Mire gondolsz?
–Összezárt minket, amikor tudja, hogy egymásba vagyunk esve! Ez elég nagy baromság volt, még tőle is!
–Lehet, hogy arra gondolt nem leszünk képesek egymással foglalkozni a helyzet miatt – tippelte JungKook.
–Úgy látom a szorult helyzet nem gátol titeket a gátlástalanságban –ellenkezett JiMin.
–Nyugi már! – csitítottam őket. – Higgadjatok le, és agyaljunk azon, hogy hogyan szökünk meg.
–Az ajtót nem lehet belülről kinyitni, mert akkor mindannyian halottak leszünk – jegyezte meg JiMin.
–Honnan veszed? – néztem rá értetlenül.
–Vannak riasztók, melyek beüzemelnek, ha a rácsokat feszegeted.
–Az összes rács ilyen?
–Nem!– rázta a fejét a srác. – Ami a celláinkat összeköti, az nem, de ha szabadulni akarsz, akkor sajnos működésbe lépnek azok a bizonyos riasztók.
–Ügyes!– bökte ki végül JungKook, majd lemondóan sóhajtott.
–Kitalálunk valamit – nyugtattam őt, és természetesen magamat is, de nem volt a fejemben túl sok használható ötlet.

Csend ereszkedett a cellákra, az ágyon kiterülve gondolkodtam, JungKook ott ült mellettem, és a kezét a hajamon pihentette, teljesen beletemette az ujjait, de egyáltalán nem tiltakoztam, mert olyan megnyugtató volt a közelsége. Aztán csak teltek a percek, és olyan feszült volt a csend, hogy kezdtem kikészülni tőle. Ötletek híján voltam, de nem csak én, végül Jimin törte meg a kínos csendet.
–Olyan szívesen beszélnék most JungHwá-val – jelentette ki szomorúan, majd egy nagyot sóhajtott. Nagyon kellemetlen lehetett számára, hogy mi itt vagyunk egymásnak, ő viszont lehet, hogy sosem látja a kedvesét, abban az esetben, ha mindannyian meghalunk.
–Miért pont vele? – értetlenkedett Kook.
–Hát...– Kezdtem szörnyen érezni magam, mivel tudtam az igazat. – A barátnője.
–Micsoda!?– csattant fel JungKook dühösen. – Az nem lehet, hogy az én unokatesóm pont a legjobb haverommal jár.
–Köszi, Soo! – nézett rám a tesóm gonoszan. – Sajnálom, de nem tudtam, hogy a rokonod, egyébként is, ez csak újrakezdés.
–Már jártatok? – faggatta JungKook meglepve.
–Igen.
–De ő Busanban volt, és még most is ott van.
–Azt csak te hiszed, haver! – nevetett Chim. – Nem mondja el neked a nagy titkait, és ezt valahogy megértem.
–Hogy te mekkora egy... – Sejtettem, hogy gonosz és nagyon csúnya szavak járnak JungKook fejében, így sebesen közbevágtam, mielőtt valami nagyobb balhé kerekedett volna belőle.
–Nyugodjatok le, kérlek! – Felpattantam, és az arckifejezésüket nézve, áldottam az eget, hogy ott vannak azok a rácsok. – Majd megbeszélitek! Egyébként JungKook, mitől tartasz? Nem lesz JungHwá-nak semmi baja.
–Csak mondhatta volna – mondta higgadtan a srác. – És fura, hogy pont JiMin az, akibe bele van esve.
–Néha nagyon unom, hogy azt hiszed, te vagy minden lány álma, fáj, hogy ezúttal nem te nyertél, még akkor is, ha a rokonod. – Volt egy olyan érzésem, hogy JiMin most nagyon messzire ment, még akkor is, ha igazat mondott.
–Lehet, hogy nem kellene barátkoznunk! – jegyezte meg JungKook ingerülten, majd leült a földre, pontosabban elbújt a sarokban, és duzzognikezdett, mint egy kisgyerek.
Nem tudtam mire vélni a vitát, bár nem akarok egoistának tűnni, az volt a meggyőződésem, hogy miattam robbant ki ez az egész. Chim örült, hogy visszakapott, és szerinte Kook el fog venni tőle, JungKook esetében pedig ugyanez volt a helyzet, csak ő JungHwá-t féltette. Ez röhejes, és olyan felesleges dolog. Össze kellene dolgoznunk, de ha ölik egymást, nem sokra fogunk menni.

Csendes lett minden, és sikerült elaludnom. Nem tudtam, hogy mi zajlik körülöttem, de halk sugdolózásra azért fel tudtam figyelni, mert a sutyorgásban résztvevő hangokat ismertem. Kinyitottam a szemem, és azt fedeztem fel, hogy ugyan tegnap éjjel még nyírták egymást, most nagyon jóban vannak. JiMin és JungKook. Olyanok voltak, mint a testvérek, és kínosan éreztem magam, amiért a barátságuk útjában állok. Elsütöttem egy mosolyt, és mindketten rám mosolyogtak, amitől kicsivel jobban éreztem magam.
–Mi a tervetek? – néztem rájuk kérdő tekintettel.
–Semmi– legyintett az öcsém.
–És még annál is nagyobb... semmi – nevetett JungKook.
–Majd szóljatok, ha megkomolyodtatok – forgattam a szemem unottan. –Ki kell innen jutnom!
–Tudom!– szólalt meg egy férfi hang a távolból, majd amint közelebb jött a zárkához, TaeHyung kócos barna tincseit és gyönyörű sötét szemeit fedeztem fel, meg persze a komor arckifejezését. –Azért vagyok itt!
–Mi lesz a riasztóval? – aggodalmaskodtam azonnal.
–Az csak akkor működik, ha ti akartok kiszabadulni. A külső segítségnem számít szökésnek.
–Megszöktetnél minket? – nézett rá JungKook nagy szemekkel.
–Igen– felelte Tae egyszerűen.
–De miért? – faggatta JiMin.
–Haza akarok menni. – Számomra ez mindent elmondott, de a két rabtársam nem értette.
–Otthon vagy! Vagy nem? – Hirtelen még JungKook sem tudta eldönteni, hogy miről is van szó.
–Haza...Úgy érti, hogy a családjához. Japánba – magyaráztam neki, így végül elmosolyodott.
–Van családod? – fűzte tovább JungKook.
–Nem beszélhetnénk meg ezt kívül? – sóhajtottam, majd amint kattant a zár, kihúztam magammal JungKookot, mert nem tűnt úgy, hogy ő nagyon szabadulni akarna.

Miután az öcsém is szabad lett, azonnal odarohantam hozzá, hogy megölelhessem, és hosszú percekig magamhoz szorítottam.
–Hogy is volt ezzel a család dologgal végül is? – faggatózott tovább JungKook.
–Nem tudnál lehiggadni? – nézett rá gonoszan JiMin.
–Figyelj, végül is megpróbálta lecsapni a kezemről a csajomat, csak kíváncsi vagyok.
–Nem kellene féltékenynek lenned, Kook. Az csak egy kísérlet volt –védtem meg TaeHyungot, akinek nagyon hálás voltam a segítségért.
–Akkor is!
–Hazamegyek a menyasszonyomhoz és a lányomhoz – zárta le a beszélgetést a hősünk, majd csendes léptekkel elindult az emelet felé, kerülőutakon, hogy ne vegyenek észre, de Kook egyszerűen képtelen volt leszállni róla.
–Hány éves is vagy?
–Huszonhárom, hét éve vagyok bérgyilkossegéd, és unom már, hogy nem láthatom a szeretteimet. Remélem, hogy nincs több kérdés. – Nagyon higgadtan válaszolt a zaklatásra, és gondolatban megemeltem a kalapom, mert JungKook már engem is eléggé idegesített.
–Mit tervezel? – váltottam témát TaeHyungra pillantva.
–Elég sokan vannak a házban.
–Kikre gondolsz?
–Jin szövetségesei, akik meg akarnak ölni minket.
–Hányan vannak?
–Nem tudom. Húszan legalább. Tudom, hogy Jinnek vannak külön őrei is.
–Csúcs! Tehát vérfürdő vár ránk. – Megborzongtam a gondolattól, hogy mennyi embert kellene lemészárolnunk, amikor konkrétan csak egy embernek kellene meghalnia, és az maga Jin, de tiszta küzdelemre nem igazán számíthattunk.
Sikerült gond nélkül megérkeznünk a szobámba, ahová azonnal bemasíroztunk.
–Gond, ha itt előttetek öltözöm át? – néztem a három srácra.
–Nem hiszem, hogy zavarna – vonta meg a vállát JiMin.
–Nem vonulhatnánk el inkább! – JungKookkal találkozott a tekintetünk, s kihívóan végigmért, majd elmosolyodott. – Vagy valóban csak ruhát cserélsz?
–Engem meg különösen zavarna – feszengett Tae, és látszólag is nagyon zavarban volt.
–Öt perc és itt vagyok! – hagytam rájuk, majd a ruhákat, melyek kivettem a szekrényből magammal cipeltem a fürdőbe.

Sebesen vettem fel a fekete farmert, a fehér pántos felsőt, meg a kedvenc övemet, melyen ki volt alakítva a fegyverek helye, köztük annak a rengeteg tölténynek, melyeket magammal kell majd cipelnem a mészárlásra. Gyorsan magamra kaptam egy sportcipőt, majd magamhoz vettem két kést is, melyeket a fürdőszoba egyik szekrényében tartottam, és visszasiettem a srácokhoz. Mindannyian döbbenten néztek rám, mintha valami idióta lennék, de unottan megráztam a fejemet, hogy tudassam velük, az agyamra mennek.
–Hová indulsz? – kérdezte végül JungKook, és közben igyekezett a derekam köré fonni a karjait, de arrébb léptem, hogy ne tudjon elérni.
–Csatába!– vágtam rá, majd kifelé igyekeztem. – Fegyverre van szükségünk, na meg arra, hogy ezt a kettőt – jelentőség teljes pillantást vetettem JungKookra és JiMinre – bezárjuk valahová –mondtam TaeHyung felé fordulva.
–Be akarsz zárni valahová? – kérdezte az öcsém felháborodva.
–Talán segíteni is tudnánk! – ellenkezett JungKook
–Vagy épp hátráltatni – jegyezte meg Tae csendesen.
–Nem akarom, hogy bajotok essen! – zártam le a vitát, majd elrohantam a megszokott fegyverraktárunkba.
–Van valami ötleted is, SooJin! – hallottam a társam hangját a hátam mögül, miközben utánam loholt.
–Van!– feleltem, majd a nagy fémajtónál megtorpantam.
Érdekesnek találtam, hogy itt nincsenek őrök, amikor Jin már rájöhetett volna a raktárunk helyére, de szerencsére itt nem találkoztunk az ellenfeleinkkel. Beütöttem a kódot, majd belöktem az ajtót. Besiettem, majd végigrohantam a polcok között.
–Milyen fegyverre van szükségünk? – faggatott JiMin, de amint többesszámban beszélt, megtorpantam, és fenyegetően néztem rá.
–Nem adok a kezedbe fegyvert! – rivalltam rá rögtön. – Ez nem a te harcod!
–Azt hiszem, hogy mindannyiunké – vetette ellen JungKook nyugodt hangnemben.
–Ti nem vagytok képesek megölni senkit sem, és nem kockáztatom az életeteket – figyelmeztettem őket, de süket fülekre találtam.
–A saját életedet pedig kockára mered tenni? – nézett rám Jungkook dühösen, mivel elvesztette a megjátszott nyugodtságát.
–Jungkooknak ebben igaza van – helyeselte JiMin. – A te életed is fontos, főleg számunkra.
–Nem fogok meghalni! – jelentettem ki, de gondolatban hozzá kellett tennem: – „Legalábbis remélem!" – Visszajövünk értetek!
–SooJin!– hallottam TaeHyung hangját a közelemből, így levettem a tekintetem a háborgó „szeretteimről". – Milyen fegyvert szeretnél?
–Nem tudom – sóhajtottam, majd elmentem körbenézni. – Olyanra gondoltam, amiben nem kell sokszor tárat cserélni.

Szó nélkül a kezembe nyomott egy automata fegyvert, mégpedig egy géppisztolyt, az egyik legjobb fajtából.
–De ehhez kellenek... – kezdtem, de Tae adott hozzá töltényeket is,melyek egy szalagon függtek, így a nyakamba akasztottam, és a vállamra tettem a fegyveremet. Lekaptam a polcról még párpisztolyt is, majd zsebre tettem néhány lövedékkel teli tárat, és a srácokra pillantottam. Az öcsém szinte megölt a tekintetével, JungKook pedig egyszerűen szóhoz sem tudott jönni. Mindketten tudták, hogy makacs vagyok és önfejű, de azt nem is sejtették, hogy ennyire.
–Sajnálom!– A hangomba igyekeztem minél több sajnálatot vinni, de nem sajnáltam őket, mert tudtam, hogy ők biztonságban lesznek, és túlélik annak ellenére is, hogy én már nem voltam annyira biztosa saját életben maradásomat illetően.
–Mennünk kell! – jelent meg TaeHyung mellettem ismét, a kezében hasonló fegyverrel, mint az enyém, és kifelé igyekezett.
–Itt akartok hagyni? – kiáltott utánunk JungKook, de vissza sem pillantottam.

Visszazártam az ajtót, majd vettem egy mély levegőt, mellyel igyekeztem megnyugtatni magam, hogy minden rendben lesz, de szinte éreztem a lelkem mélyén, hogy valami baj csak fog történni, csak egyelőre nem tudtam, hogy mi. Nem volt helye a félelemnek a szívemben, és csak az nyugtatott, hogy a barátaimnak nem lesz semmi baja.
–Merre megyünk? – kérdeztem Tae-t, aki most kivételesen még nálam is higgadtabb volt, melyből arra következtettem, hogy valóban nagyon haza akar menni. Egyáltalán nem hibáztattam érte.
–Azt mondtad, van ötleted? – szemrehányóan nézett rám, majd sóhajtottam.
–Volt is, csak... – Elakadtak a szavaim, mert szinte éreztem a veszély, majd megjelent mögöttünk egy teljesen felfegyverkezett ismeretlenalak, és lőni akart, de gyorsabb voltam, és az egyik kést kikaptam a zsebemből, és feldobtam. Tökéletesen céloztam, sőt sikerült olyan erőt vinnem a dobásba, hogy a nyakába állt, és holtan esett össze. Odaléptem a testhez, visszavettem a késemet, megtöröltem a férfi ruhájában, majd TaeHyungra pillantottam.
–Kezdem megérteni, hogy miért vagy te a legjobb – mondta elismerően.
–Néha félek magamtól! – válaszoltam, majd eltettem a nemrég visszaszerzett fegyvert.
–Akkor van terved?
–Akad. Ki kell végeznünk mindenkit, és Jin közelébe kell kerülnünk.
–Valóban meg akarod ölni a gyerekkori barátodat? – aggodalmas pillantást vetett rám a srác.
–Nem az, akinek megismertem. Csak így menthetem meg azokat, akiket szeretek. Az öcsémen és JungKookon kívül nincs senkim. Maximum te, de te hazamész!
–Terveim között áll. Csak éljük túl.
–Éljük túl – értettem egyet vele, majd elindultam a szobák felé.

Nem beszélgettünk, de így is remekül együtt tudtunk dolgozni. Elégvolt a szemkontaktus, hogy tudjuk mit akar a másik, és őszintén megvallva, nagyon is bántam, hogy nem adtam esélyt arra hamarabb,hogy együtt menjünk megölni valakit, pedig Tae eszméletlenül ügyes volt. Már vagy tíz fegyveres őrrel végeztünk, és nem gondoltam, hogy szükségem lesz az ökölharcra, de mégis alkalmaznom kellett. A velem szemben álló férfinak nagyon is tetszett, hogy egy nővel kell szembeszállni, mivel nem igazán tudta, hogy mire is vagyok képes. Elég nagy darab volt az ellenfelem, magas és erős, rövid, barna hajú és zöld szemű, szögletes állformával, és dühös arckifejezéssel, na meg lekezelő stílussal.
–Na, mi van, kislány? – faggatott gúnyosan. – Félsz tőlem?
–Neked kellene tőlem! – vágtam vissza, majd ledobtam volna a gépfegyvert, és amint az földet ért, egy másik alak akart rám támadni, pontosabban lőni, így a másodperc töredékénél is rövidebb idő alatt kaptam ki az övemből az egyik pisztoly, majd a fejére céloztam. Igaz, hogy közben kaptam egy lövést tőle, mely szerencsére csak súrolta a karomat. Nem volt időm a fájdalomra koncentrálni, mert felfedeztem a flegma alakot, hogy éppen a fejemet vette célba a lábával, így elkaptam a bokáját, és ellöktem magamtól.

Sejtettem,hogy kemény harc lesz, így kezdetben csak arra koncentráltam, hogy védjem az ütéseket vagy épp a rúgásokat, hogy legyen lehetőségem később visszatámadni rá, amint elfárad. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy zihálva és megizzadva meredjen rám,lángoló pillantással, amiért én még el sem fáradtam. Ideje volt, hogy végre visszavágjak, így hasonlóan a fejét vettem célba egy rúgással, de elkapott, és egyenesen a falhoz vágott. Hirtelen nem láttam semmit a csillagokon kívül, de még idejében sikerült kivédenem az arcom felé érkező öklöt. Be akart verni nekem még egyet, viszont arrébb rántottam a fejemet, így az ökle a kemény betonfalba csapódott, mely nagyon fájt az ellenfelemnek, de legalább kihasználhattam a vergődését, és bevittem egy ütést a gyomra környékére, mire ő még jobban összegörnyedt, s a könyökömet is a tarkójába vágtam. Nem hittem, hogy ettől meghal ugyan, bár egy ideig lelassította, vagyis pontosabban kikerült a földön. Megpróbált felkelni, de nem ment neki, és nem is hagytam. Visszavettem a pisztolyt, mellyel már megöltem egy ellenfelet, és a mostaninak sem áll szándékomban megkegyelmezni, így egyenesen tartón lőttem. Azzal a könyörtelenséggel, amivel Jin bánt a szüleimmel.

Amint eszembe jutott Jin, fellángolt a lelkemben a gyűlölet, mely ugyan nem jó tanácsadó, de elég erős ahhoz, hogy átsegítsen a fájdalmon, és még több adrenalint termeljen a testemben, hogy folytatni tudjam a kivégző hadjáratot. Visszaakasztottam a vállamra a komolyabb fegyvereimet, majd lépések hangjára figyeltem fel, és céloztam is, gondolkodás nélkül, de amint megpillantottam TaeHyungot lejjebb eresztettem a fegyver csövét. Örültem, hogy látom, mert elvesztettük egymást, amikor én harcba keveredtem az utóbbi két fazonnal. Az arcán felfezeztem két lilás árnyalatú zúzódást, de nem tűnt túl veszélyesnek, nem úgy, mint a combján lévő lőtt seb. Csodáltam, hogy egyáltalán tudott járni. Ott maradt a tekintetem azon a seben, és amint feltűnt neki, hogy mennyire kiakadtam, sietve megnyugtatott.
–Nem annyira vészes, mint amilyennek látszik – mondta azonnal.
–Nem fáj? – aggodalmaskodtam.
–Nem– rázta meg a fejét. – És a te karod?
–Nem lényeg! – vontam meg a vállam, majd végigsimítottam a sérülésemen.
Egyáltalán nem fájt, a vér is megalvadt rajta, csak egy horzsolásra hasonlított, bár annál kicsivel mélyebb volt. Ezenkívül viszont nem volt semmilyen sérülésem sem, leszámítva, hogy fájt a fejem, de ezen szinte rögtön túltettem magam. Nem volt időm nyavalyogni.
–Szerinted merre találunk még őröket? – fordultam ismét TaeHyunghoz.
–Valószínűleg Jinnél – mondta egyszerűen.
–Akkor irány a nappali – határoztam el, majd el is indultam, de Tae megállított. A vállamra tette a kezét és visszarántott.
–Várj egy kicsit! – kérte tőlem. Rápillantottam, mert nem tudtam, hogy mit akar, bár eléggé szomorú szemekkel nézett rám.
–Mit szeretnél? – kérdeztem tőle.
–Elég valószínű, hogy a halál felé igyekszünk – fogott bele. –Csak szeretnék bocsánatot kérni tőled, azért a sok gonoszságért, amit ellened elkövettem.
–Annak már vége! – szóltam rá dühösen. – Nem történt semmi!
–Nem érdemelted meg soha sem, hogy úgy bánjak veled! – erősködött.– Sajnálom!
–Nincs semmi gond! Megbocsájtok! Menjünk és rúgjuk szét Jin seggét, hogy hazamehess.
–Ha esetleg történne velem valami, akkor lépj valahogy kapcsolatba a menyasszonyommal, és mondd meg neki, hogy szeretem.
Hirtelen, mintha kaptam volna egy villámcsapást. Fel sem fogtam, hogy miért is mondja ezt, de aztán leolvastam az arcáról. Ő kész meghalni a csata közben, és nem foglalkozik azzal, hogy mit hagy maga mögött.Lehet, hogy nekem is így kellene tennem.
–Nem lesz semmi baj – nyugtattam meg. – Te fogod megmondani a menyasszonyodnak, hogy szereted, még pedig személyesen.
–Ne áltass, SooJin, kérlek! – intett le higgadtan. – Ne gondolkodjunk ezen inkább!
–Hát legyen! – sóhajtottam, majd elindultam a nappali felé.

Odabent még találtunk két őrt, és természetesen Jint. Úgy kellett leszednünk az őröket, hogy a főellenségnek ne tűnjön fel. Jin békésen üldögélt a kanapén, miközben a két őre ott állt mellette, és figyelte a környéket, mintha vártak volna ránk. Intettem TaeHyungnak, hogy hagyja rám a két őrt, mivel nem lőhettünk rájuk, és nálam volt még két kés, így azokra voltszükség. A srác kivette a kezemből az egyiket, és összenéztünk egy fél pillanat erejéig. Eldobtam a kést, majd ő is, és hangtalanul le tudtuk szedni az őröket. Tae kése a jobb oldali őrnyakába, az én késem viszont egyenesen a bal oldali ellenfélszívébe állt, és magam sem tudtam elhinni, hogy a fenébe sikerült ilyen erősen és pontosan célba vennem őt. Végül mindketten összeestek, de úgy látszott, hogy Jint abszolút nem lepte meg, hogy az őrzői immár halottak.
–Azt hittem, hogy sosem értek ide – jegyezte meg Jin unott hangon,mintha egy másfél órás előadást hallgatott volna a jogokról.
Tae el akart indulni, hogy végezzen Jinnel, de a mellkasára tettem a kezem, és visszatoltam.
–Ez tuti csapda – állítottam meg.
–Nem biztos – ellenkezett. – Nem láttunk senkit sem a környéken, vagy épp odabent.
–Én nem is arra gondoltam, hogy más emberek ellen kellene harcolnunk, hanem arra, hogy nála is van fegyver, és a belépsz oda, akkor kapsz egy golyót a fejedbe.
–Bezzeg te bemennél! – heveskedett a srác.
–Nem öl meg, mert szüksége van rám.
–Miért?
–Mert nálam van az, amire szüksége van.
–Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét a srác.
–A vagyona és az öröksége.
–Mindez a pénz miatt van?
–Nem egészen – ráztam meg a fejem. – Ingatlanok és egy hatalmas fegyvergyártó vállalkozás.
–És miért van nálad?
–Mert JungKook a nevemre íratott mindent, mivel őt meg kellett volna ölnöm, így nálam van mindene.
–Vagyis nem fog megölni téged...
–Jin? Hát... Remélem legalábbis. Nem vagyok biztos benne.
–Mit akarsz tenni?
–Még nem tudom, de majd, ha ott állok előtte kiderül – feleltem. –Maradj itt, és ne hősködj, mivel a szeretteidnek szüksége van rád!
–A tieidnek is! – ellenkezett megint.
Megráztam a fejem, hogy tudassam vele, nem értünk egyet, majd letettem a gépfegyvert, és csak a kisebb fegyvereimet hagytam magamnál. Azért nem voltam annyira hülye, hogy teljesen védtelenül álljak egy bekattant pszichopata elé.

Beléptem a nappaliba, és ott állt velem szemben a legnagyobb rémálmom. Nem is tudtam elhinni, hogy az a jóképű és vonzó férfi, akit eddig ismertem, legalábbis hosszú éveken keresztül a lelki támaszom volt, most a halálomat kívánja, sőt mindent megtett, hogy bízzak benne, de közben folyamatosan megalázott és tönkretett, de ennek vége. Meg kell halnia. A kezeim által, bosszúból azért, amit elkövetett ellenem és a barátaim ellen.
–Nahát– jegyezte meg megjátszott elcsodálkozással. – Nem is hittem volna, hogy lesz merszed idejönni.
–Valakinek el kell tüntetnie téged az élők sorából – vontam meg a vállam.
–Érdekes, hogy te vállalkozol erre.
–Szerintem ez nem érdekes. Én gyűlöllek a legjobban.
–A gyűlölet rossz dolog.
–Nem, ha irántad érzem.
Tudtam, hogy nem kellene gondolkodás nélkül cselekednem, de annyira bekattantam, elvesztettem az önuralmamat, melyből csak is JungKook közelében volt elegendő mennyiség a gondolataimban, most viszont egy cseppnyi sem, így határozott lépésekkel indultam el Jin felé, hogy megüthessem. Lendítettem felé az öklömet, hogy állon vághassam, de elkapta a kezemet, és kifelé csavarta, olyan erővel,hogy térdre kényszerültem.
–Nem vagy olyan erős, mint amilyennek hiszed magad – gúnyolódott, és ellökött magától, így én kiterültem a földön.
Volt bennem még annyi erő, hogy ne feküdjek sokáig, felpattantam, és a kezemben volt a pisztoly, melyet egyenesen Jin szegeztem.
–Meg akarsz ölni? – kérdezte nevetve. – Miért nem intézzük el puszta kézzel?
–Meg fogsz halni – hecceltem tovább, és közben kipakoltam a fegyvereimet, melyeket a földre hajítottam.

Sejtettem, hogy nem fog tisztességesen játszani, így rögtön bevetődtem a kanapé mögé, viszont nem is figyeltem arra, hogy mibe fogok érkezni, s az aktuális lövése után megmaradt tükör darabok közé estem be. Megúsztam pár karcolással, és közben éreztem,hogy valami forró folyadék csorog végig az arcomon. Azonnal felültem, majd letöröltem az arcomat, és a kezemre pillantottam.Vér. Beütöttem a fejemet is, és most már az is vérzik. Nem voltam feldobva, hogy sikerült még egy sérülést beszereznem, de meg kellett valahogyan állítanom Jint. Felálltam, és egyből egy pisztoly csövével kellett szembenéznem. Hátrébb léptem, s abban reménykedtem, hogy a srác nem fog követni, és örültem, hogy legalább távolabbról fog érni a halálos lövés.
–Komolyan azt hiszed, hogy győzhetsz! – Villámló szemekkel nézett rám, és tudtam, hogy nekem annyi.
–Ha megölsz, nem kaphatsz meg semmit sem abból, amit akarsz –vetettem fel, de annyira ledöbbentem, amikor nevetni kezdett, hogy még a szívem is megállt egy pillanatra.
–De ha meghalsz, akkor csak is én lehetek az örökös, mert JungKookot is kivégzem. Utánad, ő már gyerekjáték lesz – nevetett tovább. – Sajnálom, hogy nem szerettél engem, mert ha képes lettél volna viszonozni az érzéseimet, akkor talán életben hagynálak, de így nem hiszem.
Felkészültem a halálra. Kihúztam magam, és vártam, hogy lelőjön, hogy ne kelljen szenvednem, így is elég szenvedésen vagyok már túl, és örültem, hogy végre találkozhatok a szüleimmel, de nem kezdtem el zuhanni, legalábbis a sötétség felé, mert csak azt éreztem, hogy meglöknek, és zuhanok a föld irányába. Utoljára csak lövéseket hallottam, meg azt, hogy egy élettelen test földet ér mellettem, és elsötétült a világ. Az, hogy ki halt meg rejtély volt számomra, mint az is, amit az öcsémék terveztek, mert én elkerültem egy álomvilágba, és nem tudtam megakadályozni JungKookot és JiMint abban, hogy őrültségeket csináljanak...

*

–Lehet, hogy ez nem volt olyan jó ötlet, mint amilyennek gondoltuk –aggodalmaskodott JiMin, miközben JungKook után sietett az egyik kihalt folyosón.
–Nem kértem, hogy velem gyere velem! – vágott vissza Kook, és közben kibiztosította a kezében lévő pisztolyt, és megállt az egyik elágazásnál. – Meg kell találtunk SooJint!
–Tudom,de nem vagyok abban biztos, hogy nem találkozunk esetleg őrökkel.
JungKook bepillantott a jobbra lévő szobába, ahol végül csak holttesteket látott, még pedig sokat.
–Azt hiszem, nincs itt már senki – jegyezte meg a srác, majd átvágtatott a testek között. JiMin undorral az arcán nézett körbe, nem volt képes feldolgozni a látottakat.
–Menjün kinnen! – kérte Ray a barátját, aki némán bólintott, majd átsiettek egy másik szobába.
–Ha SooJin művelte ezt, eléggé ki lehet borulva – folytatta JungKook, és alaposan körbenézett a szomszédos szobába, ahol csak két holttest volt.
–Nem csodálom, hogy bérgyilkos. Én rosszul vagyok ettől.
–Én is. Elhiheted.

Némán átmentek volna a másik szobába, de JungKook visszalökte JiMint, mivel lépések zajára lett figyelmes, miközben ő bátran kilépett a biztonságot nyújtó fal mögül. Kibiztosított fegyver volt a kezében, és olyan elszánt volt, hogy képes lett volna bárkit megölni, és éppen a legnagyobb rémálma vált valóra azzal, hogy a bátyja állt meg vele szemben.
–Te még élsz? – kérdezte Jin megvetően.
–Veled ellentétben fogok is – felelte JungKook, miközben célozni akart, majd lőni, de a bátyja gyorsabb volt, így mégis sikerült eltalálnia.
Nem volt halálos JungKook sérülése, de eléggé fájhatott, mivel a kulcscsont alatt hatolt be a golyó, és csak annyi ideje maradt a srácnak, hogy elbújjon a szekrény mellett.
–Tudtam, hogy nem vagy képes megölni – nevetett fel Jin gonoszan.
–Ő nem – hallatszott egy határozott hang, majd JiMin jelent meg SeokJin mögött.
–Itt mindenki hősködik? – fordult meg Jin, és dühösen meredt asrácra, de ő meg sem mozdult. – Miért nem tudtok mind meghalni?
Nem gondolkodott sokat a srác azon, hogy mit fog tenni, csak behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a történteket, majd meghúzta a ravaszt és lőtt. Nem csak egy lövés hangzott el, JiMin szinte az egész tárat kilőtte, és végül csak egy puffanás hallatszott, amint Jin holtteste a földre hullott. Végül JiMin odasietett a barátjához, aki elég szörnyen nézett ki, de azért elismerés volt a szemeiben.
–El nem tudom hinni, hogy te ezt tetted – nézett JiMinre.
–Hidd el, hogy én sem – suttogta a srác döbbenten. – Keressük meg a nővéremet!
–Rendben!– felelte JungKook, majd elindultak.

*

Hasonló fejfájásra ébredtem, mint amikor csapdába estünk. Lüktetett a fejem, a testem különböző részeiben nyilallt a fájdalom, és nagyon lassan voltam csak képes kinyitni a szemem. Kinyújtottam a kezemet, és egy testbe ütköztem. Arra fordítottam a tekintetem,ahol a testet véltem, és hirtelen mély fájdalom szorította el a szívemet. TaeHyung. Holtan. Ott voltak a sérülései, ahol nekem kellett volna, mert azokat a golyókat nekem szánták. A csuklójára tettem a kezem, hátha érzékelem a pulzusát, de semmi. A nyakán sem találtam az életjeleket, a szíve sem dobogott. Hogyan is doboghatott volna, amikor oda fúródott be a golyó. Lejátszódtak a fejembe a történtek, és tudtam, hogy neki köszönhetem az életemet. Csak azt nem értettem, hogy amíg ájultam feküdtem, Jin miért nem ajándékozott meg engem is egy golyóval. Akkor talán jobban érezném magam.

Ott térdeltem TaeHyung holtteste mellett, miközben a könnyeim hullottak, és úgy zokogtam, ahogy még soha sem, vagy talán csak a szüleim temetésekor, bár azon sem vettem rész közvetlenül. Miattam halt meg. Megmentette az életemet, és én nem tudtam neki megköszönni sem, mert... Szinte felemésztett a fájdalom, és feldolgozni sem tudtam azt a veszteséget, mely ért engem. Annyira belefeledkeztem a szenvedésbe és a zokogásba, hogy észre sem vettem, hogy valaki nevemen szólít. Egy ismerős kéz kulcsolódott a csuklómra, így felnéztem rá, és az öcsém csodás szemeivel találkoztam.
–Gyere!– kérlelt gyengéd hangon. – El kell mennünk innen!
–Nem– suttogtam rekedt hangon.
–Orvosra van szükséged, és JungKooknak is! – kérlelt tovább, de kirántottam a kezemet a szorítása alól.
–Nem!– kiáltottam el magam, majd visszafordultam TaeHyunghoz. –Szüksége van rám!
–Nem, SooJin! Meghalt! – folytatta a testvérem.
–Nem, nem, nem! – sikoltoztam, és közben zokogtam. Olyan fájdalmakban volt részem, melyet ő nem érthetett. – Itt maradok vele!
–Nem teheted!
–Miattam halt meg! – ordítottam a könnyeimen keresztül. – Itt maradok és kész!
–Kérlek!– könyörgött Chim, és letérdelt mellém. – Gyere!
–Tűnj el! – követeltem, és reméltem, hogy végre hallgat rám. – Nem akarlak látni, itt maradok, amíg el nem búcsúztam tőle!
–Nem megyek el nélküled!
–Takarodj!– zavartam el kegyetlen szóhasználattal, és kemény hangsúllyal, de nem érdekelt, hogy megbántom, azt akartam, hogy elmenjen.
–SooJin!– hallottam JungKook selymes hangját. – Kérlek, gyere velünk!
–Hagyj békén! – szóltam rá agresszívan. – Tűnjetek el, és hagyjatok itt! Nem akarom látni egyikőtöket sem!
–De...– kezdte megint, de nem hagytam, hogy befejezze.
–Nincs semmi, de! – szakítottam félbe. – Tűnés!
Nem figyeltem arra, hogy mit tesznek. Csak néztem Tae élettelen testét, és hosszú percekig zokogtam, sírtam, szenvedtem, és semmi sem tudta kiégetni a szívemből a fájdalmat, mert miattam meghalt az egyik barátom. Az én gyengeségem miatt....

Csak én vagyok az oka...