A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

15. rész - Kiborulás

Eszméletlenül fáradt voltam, de nem tudtam aludni tovább, mert kiverte a szememből az álmot az, hogy valaki ledobta magát az ágyra, ezzel rugózni kezdett az egész, én pedig felébredtem. Halk szitkozódást is hallottam, majd megemlítették a nevemet is, így kinyitottam a szemem, hogy megnézhessem, ki az, akinek már megint baja van velem. JungKook pillantottam meg, pontosabban a hátát, melyen nyolc hosszú és egyenes, csipkézett szélű, vöröses-barnás karmolásnyomvolt, és őszintén megvallva nem volt valami szép látvány.Kicsit lelkiismeret-furdalásom volt a dolog miatt, de aztán rájöttem, hogy nem kell nagyon megsajnálnom a srácot, elvégre ő akarta ezt az egész éjszakát.
–Ez egy idegbeteg! – suttogta JungKook, majd igyekezett egy pillantást vetni a hátára. – Teljesen kikészít! Hogy a fenébe megyek elúszni?
Odamásztam mellé észrevétlenül, feltérdeltem, és amint megpillantottam a nyakának tökéletes ívét, nehezen bírtam ellentmondani annak a vágynak, hogy ne adjak rá egy csókot, de végül mély levegőt vettem, és lehiggadtam.
–Nagyon fáj, Nyuszifül? – kérdeztem a fülébe suttogva, édes, szinte kislányos hangnemben.
–Igen! – pillantott rám dühösen, majd megfogta a vállaimat, és az ölébe rántott.
–Szállj már le rólam! – követeltem.
–És ha nem? – gúnyolódott. Közelebb hajolt hozzám, és egy pillanat múlva már rá is talált az ajkaimra, melynek következménye egy heves csókroham lett, aminek természetesen nem tudtam ellenállni.
–Szerintem beteg vagy – folytatta, amint elengedett, bár a karjaiból még nem tudtam szabadulni, viszont szörnyen felbosszantott ezzel.
–Na és? – vágtam vissza, majd igyekeztem kikecmeregni a kezei közül.
–Maradsz! – parancsolt rám. – Beszélnünk kell!
–Te akartad azt az éjszakát, és sejthetted volna, hogy nem bírok majd magammal – védekeztem.
–Ez a magyarázat azokra a ronda nyomokra a hátamon?
–Valószínű– vontam meg a vállam. – Engedj el!
–Miért? El tudod képzelni, hogy mennyire fáj?
–Talán... menni fog, csak abszolút nem érdekel.
–Ez aztán az együttérzés! – forgatta a szemét, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és hagyta, hogy kimásszak a rabságból.
Visszadőltem az ágyba, majd magamra rántottam a takarót.
–Miről akarsz beszélni? – kérdeztem tőle pár perces hallgatás és szemezés után.
–Hát tudod... – fogott bele rám sem pillantva, elérve ezzel, hogy még dühösebb legyek rá. – Hamarosan előadás!
–Aha– mondtam közömbösen. – Rám néznél legalább, ha hozzám beszélsz?
–Hű!– jegyezte meg mosolyogva, majd felállt, és felém fordította a tekintetét, mely némi önelégültséget sugárzott. – Valaki nagyon ideges.
–Te meg ájult leszel, ha nem hagyod ezt abba! – fenyegettem hevesen.
–Remek– folytatta még mindig mosollyal az arcán. – Mivel én elkészítettem az egész prezentációt, a te feladatod előadni és beszélni a tömeg előtt.
–Ha azt akarod, hogy üres kézzel menjünk haza, akkor szívesen elvállalom.
–Tuti, hogy nyerünk.
–Inkább tuti biztos, hogy nem.
–Csak a bírákra mosolygok, és eldobják tőlem az agyukat – mondta színpadiasan a srác, majd nevetve hozzátette: – A gond az, hogy a bírák kilencven százaléka férfi, így nem leszek rájuk nagy hatással.
–Én viszont igen? De rohadék vagy!
–Mért lennék az? – nézett rám ártatlan tekintettel.
–Felhasználnál a győzelem érdekében? – faggattam villámló tekintettel.
–Nem– válaszolta határozottan. – Csak nagyon nyerni akarok!
–De akkor nélkülem fogsz.
–Kérlek! Legalább próbáld meg!
–Na, jó! De ha nem megy, nehogy megpróbálj erősködni, mert kitekerem a nyakad!
–Higgadj már le – próbálkozott tovább, majd hirtelen megcsörrent a telefonja.
Nem hallottam, hogy kivel beszél, de az arckifejezése kicsit sem tűnt megnyugtatónak. Komoly volt, sőt talán dühös, ám nem tudtam eldönteni, hogy mi is lehet a téma. JungKook röviden válaszolt,nem beszélt sokat, majd amint elbúcsúzott az illetőtől, rám emelte a tekintetét.
–Mi történt? – kérdeztem azonnal. Látva a fájdalmat a szemeiben, sejtettem, hogy valami nagy baj van.
–Tegnap reggel megölték DongWoo-t – mondta kifejezéstelen hangon, amit csak azért furcsálltam, mert a tekintete fájdalmas volt. Kissé ellentmondásosnak éreztem a helyzetet. – Merre jártál tegnapreggel?
–Csak azt ne mondd, hogy engem gyanúsítasz!
–Nem azt mondt...
–Tényleg gyilkosnak tartasz? – szakítottam félbe agresszíven, de csak a félelem miatt voltak ilyen reakcióim.
–Nem– rázta a fejét. – Csak tegnap reggel nem voltál itt, és nem tudom, hogy merre jártál.
–Futottam egy kört, mivel nem tudtam aludni – magyaráztam.
–Csodás. Elmegyek – jelentette ki.
–Hová?– estem kétségbe.
–A rendőrségre.
–Nem kell tolmács esetleg?
–Hogy mi? – nézett rám döbbenten. – Nem, dehogy kell, tudok franciául.

Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy lelépjen, így is eléggé lesokkolt azzal, hogy engem gyanúsít, meg sosem gondoltam volna,hogy még francia nyelven is beszél... Tovább kellett volna gondolnom a helyzetet. Gyanús voltam számára. Ez nem volt túl jó jel, mert az odáig rendben van, hogy elértem a célt, mert szeret engem, legalábbis ezt állítja, de meg is kellene ölnöm, amelyre alig van három napom, erőm, idegrendszerem és szívem meg egyáltalán nincs. Ki kellett találnom valamit, mert a végén mindenkit elveszítek, akit csak lehet, beleértve a testvéremet.

Eldöntöttem,hogy megteszem, amit JungKook kért, és igyekszem megtanulni azt a szerepet, hogy rendesen ki tudjak állni a tömeg elé. Le kellett küzdenem a lámpalázamat és az idegességemet, mert akkor egyértelmes szó sem fog kijönni a számon. Vettem egy mély levegőt,majd elindultam, hogy rendbe szedjem magam. Miután úgy éreztem,hogy tökéletesen nézek ki, a srác laptopjáért mentem, és az első akadály, amibe beleütköztem az a jelszó volt. Sejtelmem sem volt arról, hogy végül is mi lehet a jelszava, de a harmadik tippem bevált. Olyan logikusnak tűnt, hogy az én nevemet választja, de én ezt inkább gyerekesnek véltem. Jó, hogy nem azén képemet állítja be háttérnek, hogy amikor nem vagyok vele,akkor is láthasson. Végül megtaláltam a tanulnivalót, és nem okozott nagy gondot az, hogy megjegyezzem. Nagyon gyorsan feladtam a tanulást, mivel szörnyen untatott, viszont elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy átkutassam JungKook számítógépét érdekességek után nézve. A szemem szinte azonnal megakadt egy olyan mappán, mely a rózsás gyilkoshoz fűződő ismereteket tartalmazta, legalábbis a kiírás szerint. Muszáj volt kutakodnom, mivel rá kellett jönnöm, hogy mennyit sejt, vajon a srác tudja-e, hogy én vagyok az, akit keres.

Csak cikkeket tartalmazott a mappa, jegyzeteket, melyeket a rendőrség is kiadott, de az egyik szöveges fájl más volt. Ebben JungKook saját észrevételei voltak, még azt is lejegyezte, hogy milyen lehet a gyilkos személyisége. Ez túlságosan is felkeltette a figyelmemet,így alaposan végigtanulmányoztam. Az ő feltételezése szerint nő is lehet a gyilkos, aki személyiségét tekintve nagyon precíz, nincs benne érzelem, sőt kegyetlen. Túlzottan is tökéletességre törekszik, nem hagy nyomokat, vagyis profi, és nem kedvetelésből öl, hanem feladatokat teljesít. Enyhén utalt a tulajdonságaimra, de nem mondott semmit sem igazán. Minden bérgyilkos és sorozatgyilkos igyekszik tökéletes és pontos lenni. Ezzel nemigazán jött rá semmire sem. Csak néztem az információkat, és az egyik cikkben felmerült Jin neve is. Mint ügyvéd szerepelt a neve, kikérték a véleményét, de semmi több. Csak az volt az utolsó, de talán a legnagyobb rejtély számomra, hogy miért pontebben a mappában, ebben az információcsoportban tűnik fel, az én egykori legjobb barátom neve. Vajon mi köze van JungKookhoz?

Nem állt szándékomban megbeszélni ezt JungKookkal, mivel akkor nyilvánvaló lett volna számára, hogy kutattam a cuccai között,és nem szeretnék vele haragban lenni, de nem a munka miatt, inkább a szívem miatt. Viszont tudni akartam, hogy mi folyik körülöttem. Az egyetlen megoldásnak az bizonyult volna, ha beszélek Jinnel, de erre nem vitt rá a lélek, főleg azok után, amit mondtam neki. A srác csak késő délutánra ért vissza, ki volt készülve, és én nem kérdeztem meg tőle, hogy mi is történt, hogy hogyan halt meg DongWoo, mert nagyon jól tudtam. Elvégre ez a gyilkossági módszer hasonlított a rózsásra, csak virág nem volt nálam meg kés, de megoldottam a helyzetet.

*

Rosszul aludtam aznap éjjel is. Szinte rendszeressé vált, hogy nem alszom ki magam, minek következményeképpen egész nap nyűgös vagyok és folyton nyavalygok. A kezemben volt a mondanivalóm kinyomtatott példány, – ha tudom, hogy van ilyen is, akkor nem kutatom át a gépet –, a tükör előtt állva gyakoroltam a ma esti előadásra. JungKook állandóan mérges volt, nem akart velem még beszélgetni sem, így a készülődés közben kénytelen voltam rá kérdezni, hogy mi a baja.
Éppen a nyakkendőjével bajlódott, de valahogy egyáltalán nem tudta rendesen bekötni, rendszerint összecsavarodott, és a srác fején is látszódott, hogy piszkosul elege van. Nagyon jól nézett ki egy klasszikus fekete öltönyben, fehér ingben, és világoszöld nyakkendővel, mely nem akart a helyén maradni. Odaléptem hozzá, majd azzal a bizonyos ruhadarabbal babráltam. JungKook szó nélkül tűrte az anyáskodásomat, de a haragja csak nem múlt el.
–Mi a gond? – kérdeztem tőle, mivel nem állt szándékomban elmenni egy idegbeteggel.
–Ez egy pszichopata – mérgelődött.
–Kicsoda?– vontam fel a szemöldököm.
–Most már nem csak vág, hanem szurkál is. Miért kell minden egyes ismerősömnek hullaként végeznie?
–Nem tudom – feleltem őszintén. – Ha tudnám, megmondanám.
–Dehogy mondanád! – intett le dühösen, majd távolabb lépett tőlem.
A szeme villámokat szórt, és tudtam nagyon jól, hogy immár én vagyok az első számú gyanúsított, legalábbis az ő elméjében.
–Én is pont erre próbálok rájönni. Hogy ki az, aki ártani akar neked? – próbálkoztam lenyugtatni, meg természetesen elterelni a gyanút.
–De te akkor is titkolsz előlem valamit – jegyezte meg csendesen, és ezúttal sokkal higgadtabban is.
–Mindenkinek vannak titkai – feleltem bölcsen.
–De ha mi együtt járunk, akkor nem kellene, hogy titkoljunk dolgokat egymás elől.
–Csakhogy! Mi nem járunk!
–De én szeretném.
–Én meg... Szeretném, de nem lehet.
–Most jön képbe a vőlegényed? – kérdezte éles hangsúllyal.
–Nem!– vágtam rá hevesen. – Ennél sokkal bonyolultabb a dolog!
–Hallgatlak!– győzködött. – Mi ebben a bonyolult?
–Akkor sem fogom elmondani, ha meggyűlölsz egy életre – határoztam el,és őszintén megvallva számítottam arra, hogy esetleg kioszt,vagy épp soha többet nem szól hozzám, de ehelyett a derekam köré fonta a karjait, majd magához húzott.
–De én képtelen vagyok gyűlölni téged! – mondta a fülembe suttogva, és a hangja tele volt érzelemmel. – Szeretlek, bármit is teszel!
–Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba estél? – néztem rá kérdőtekintettel.
–Nem – mosolyodott el. Végre megint önmaga volt. – Őszinte voltam hozzád. Egyébként is tudod, hogy gyűlölöm a hazugságokat.
Nyeltem egyet, mivel nem csak a közelsége volt a zavarba ejtő, hanem a szavai is. Hazugságokra építették fel az életem, és egész végig hazudtam neki, talán csak abban mondtam neki igazat, hogy szeretem, mert a szívemnek képtelen voltam hazudni. A gondolataim bavoltam merülve, észre sem vettem, hogy mire készül, és csak akkor eszméltem fel, amikor már lecsapott az ajkaimra. Ellenezni ezúttal sem tudtam, pedig most benne volt az akaratom, hogy leállítsam, de az ösztön erősebb volt. Hevesen falta az ajkaimat, a zakójába kapaszkodva húztam közelebb magamhoz, és ugyanazzal a hévvel csókoltam vissza, mellyel ő kezdeményezett. Pár pillanattal később már a nyakamat halmozta el csókokkal, az önuralmam meg szinte egyenlő volt a nullával, de azt jól tudtam, hogy nem kellene semmi komolyabbat megtennünk, mert akkor lemaradunk a versenyről.

–El fogunk késni – figyelmeztette, mire ő újra megcsókolt az ajkaimat, csendre intve engem.
–Nem érdekel – vágott vissza két csók között. – A jelenlegi cselekmény sokkal szórakoztatóbb és jobban leköt.
–Menjünk!– adtam ki az utasítást, majd elléptem mellőle. Az ajkaim lángoltak a csókjaitól, és még szédültem is.
–Jó, de ezt ma éjjel folytatjuk – határozta el, de én ezt nem igazán tartottam jó ötletnek, bár nem hoztam tudomására a véleményemet.

*

Egy hatalmas épületben volt a verseny. Nem ismertem a helyet, és JungKook sem világosított fel, viszont nem is igazán akartam kíváncsiskodni, mert sokkal jobban aggódtam az emberek miatt.Legalább ezren voltak, nem beszélve a bírákról, a szigorú és komor tekintetű felettesekről, akiknél semmi esély sincs bevágódni, bájvigyor ide vagy oda. Elég kényelmetlenül éreztem magam, pedig JungKook elmondása szerint nagyon is csinos voltam a sötétszürke kosztümömben, melyhez egy világoskék blúzt vettem fel. Valahogy nem nyugtatott meg a szavaival, szinte remegett a testem az idegességtől. Helyet foglaltunk a számunkra kialakított asztalnál, ahol ott volt az alkotásunk is, a ötszirmú virág, nagy mosolygós „fejjel", meg persze megállíthatatlan, mulatságos mozgással. Kellemes látvány volt, én személy szerint szórakoztatónak találtam a virágunk táncát, csak erről meg kellett győznöm a bírákat és a közönséget is.

Csak ültem és nézelődtem, amikor egy ismerős alakot pillantottam meg nem messze tőlem, és az illető nagyon hasonlított a főnökömre, YoonGira. Nem hittem abban, hogy eljönne utánam látogatóba, hogy kiderítse hogyan haladok, inkább másokat ugráltat. A férfi engem bámult kifejezéstelen arccal, de elég nagy kitartással. Végül inkább elfordítottam a fejem, majd amint visszaemeltem volna a tekintetem az irányába, már eltűnt.
–Hogy érzed magad? – ült le mellém JungKook, és fürkészőtekintettel nézett rám.
–Hát... egész jól – hazudtam. – Csak ideges vagyok.
–Az nem baj, egy kis idegesség bennem is van.
–Tényleg?– csodálkozva néztem rá.
–Igen, mivel sosem tudom, hogy mit fognak gondolni rólam az emberek. Vajon elég helyesnek tartanak?
–Te ezen aggódsz? – emeltem fel a hangomat.
–Van valami baj vele? – kérdezte ártatlan hangon.
–Fogd be! – kiáltottam rá, majd felálltam, hogy sétáljak egyet, de abban pillanatban a színpadra szólítottak minek, és JungKook ujjait éreztem a csuklómon, miközben magával rángatott.

Fel sem tudtam dolgozni, hogy ő azon aggodalmaskodik, hogy mennyire fogják őt helyesnek találni, én pedig ideges vagyok, amiért fel kell mennem a színpadra, és az a tudat, hogy éppen a lépcsőn mászom fel, megfagyasztotta a vért az ereimben. Hallottam egy enyhe tapsot, melyet előttünk mindenki megkapott, de ekkorra már a szívem is a torkomban dobogott. JungKook a kezembe adta mikrofont,majd rám mosolygott, és közben elindította az általa elkészített előadást. Körbenéztem a teremben, és legalább ezer szempár szegeződött rám, melytől hányinger kerülgetett.
–Öhm...– kezdtem, de nem jutott eszembe semmi sem. – Először is köszöntök mindenkit!
Agyalni kezdtem, hogy vajon mit mondhatnék, mi lenne az átvezető szöveg, mellyel rávezetem a „népet" a műalkotásunkra, de nem volt ötletem. Az embereket figyeltem, amikor ismét felfedeztem a főnökömet. Elég közel állt hozzám, immár láttam az arckifejezését is, de amint végighúzta a mutatóujját a nyaka előtt, tudtam, hogy mire akar eljutni. Nem tudtam, hogy valóban a főnököm az, vagy csak a képzeletem játszik velem, de nagyon valósnak tűnt. Gúnyos vigyor terült el az arcán, és hirtelen az egekbe szökött a vérnyomásom, a szívem pedig szinte kiugrott a helyéről. A srácra pillantottam, aki biztatóan mosolygott rám.Meg akartam nézni, hogy ott van e még az az alak, de mire odaért a pillantásom, megint eltűnt.

Az emberek kezdtek türelmetlenek lenni, bennem meg megtört valami, ami erőteljesen sírásra kényszerített. Vetettem egy lopott pillantást JungKook, a szívem dobogása még erősebbé vált, és az idegrendszerem teljesen kikészült.
–Sajnálom!– suttogtam oda bocsánatkérően, majd kiesett a kezemből a mikrofon, és lerohantam a színpadról, ki a teremből.
Nem tudtam, hogy merre megyek, csak elrohantam. Végül egy üres folyosóra bukkantam, és hiába volt mellettem a kényelmes bőrfotel, inkább a földön üldögéltem, magamhoz ölelve a lábaimat. A könnyeim eső módjára hullottak, és életemben először képtelen voltam logikusan gondolkodni. Akár valódi volt az a férfi, akár nem, figyelmeztetett arra, hogy mi a feladatom, de nem akartam JungKook halálát. Szeretem őt, én nem tudok a halála lenni. Hosszasan szenvedtem az érzéseim viharában, amikor egyismerős hang szólalt meg mellettem.
–Jól vagy? – kérdezte.
–Úgy nézek ki? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
–Nyugalom.– JungKook leült mellém, és gyengéden megfogta a kezem.Lenéztem arra a bizonyos kézre, majd visszapillantottam a srácarcára. – Ha tudom, hogy ilyen rosszul reagálsz a tömegre, akkor kihagytalak volna belőle.
–Nem a tömeggel van a bajom – ellenkeztem.
–Hanem?
–Magammal és az érzéseimmel, a múltammal és az életemmel.
–Bármi baj van, én szívesen segítek – ajánlotta fel, majd lassan feltápászkodott, de nem engedte el a kezemet, sőt segített még felállni is. – És tudod, hogy én olyan tökéletes vagyok, hogy bármiben a segítségedre tudok lenni.
–Fejezd be, kérlek! – intettem le, és felszenvedtem magam a földről.
–Igyekszem!– tett ígéretet, de tudtam, hogy sok sikert ezzel nem fog elérni.
–Hová megyünk? – kérdeztem tőle, amint feltűnt, hogy nem óhajt visszamenni a terembe, ahová kellett volna az előadás miatt.
–Haza– vonta meg a vállát. – Van még egy befejezetlen ügyünk.
–Ja!– döbbentem rá. – De... Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet a jelen pillanatban.
–Akkor csak beszélgetünk – vonta meg a vállát.
–Jó– mondtam végül zárásképpen.
Pár pillanattal később, a szótlanság és a gondolkodás után lehiggadtam, hála a srác közelségének. Tudtam, hogy nagy baj van, mert nem vagyok képes megölni őt, sőt szerelmes vagyok az áldozatomba, aki beképzelt, bunkó és végtelenül arrogáns, de az a helyzet, hogy én pont ezért szeretem őt, még akkor is, ha ezt egyáltalán nem szabadna...