Még a viharban is

Első fejezet - Szürke felhők gyülekeznek (16+)

Miért van az, hogy félünk a saját érzéseinktől? Emberek vagyunk, egyszerű teremtmények és mégis annyira bonyolultak. A testünk és a lelkünk is annyira kusza sokszor. Azt mondjuk, hogy a szeretet a legnagyszerűbb érzés a világon, azért megéri élni, sőt... azért megéri meghalni. Azonban akkor miért van az, hogy szégyelljük? Miért annyira szégyenletes dolog bevallani a másiknak, hogy szeretjük? Valóban beszélhetünk igaz szeretetről akkor, ha nincs is merszünk azt bevallani, mert attól tartunk, hogy megsérül a büszkeségünk? Vagy éppen attól, hogy a másik ember kinevet? Vagy elhagy? Megéri némán szeretni valakit, úgy hogy soha nem tudja meg? Akkor mi értelme van az iránta érzett szeretetnek?

A megfelelő pillanatra várni pedig... ugyan... Létezik olyan? A vége annak mind tudjuk, hogy mi lesz... Bukás. Csak halogatni és halogatni, értékes időt veszíteni.

Miért félünk ennyire?

- Hé! Lloyd! - csap valaki a semmiből a katona vállára.

- Hm? - ugrik meg egy kicsit és felnéz. Daniel áll mellette.

- Baj van? Már percek óta ott ülsz csendben. Ritka az ilyen. Csak nem elfáradtál? - kuncog.

- Hmm... Csak gondolkodtam valamin. - sóhajt és hátradől. Eddig az asztalon könyökölt és kezeivel tartotta a fejét.

- Komolynak tűnsz... - vált meglepettre az arckifejezése. - Azóta vagy csendben, hogy Edric és Edward felmentek készülődni lefekvéshez. Csak nem velük kapcsolatos? - néz a lépcső irányába egy pillantás erejéig.

- Hagyjuk-hagyjuk... - mosolyodik el végül és kinyújtóztatja végtagjait. - Menjünk mi is, hm? - áll fel utána.

- Áh, még az előtt el kéne aludni, hogy lecsap a vihar. - néz most az ablak felé Dan. - Ha dörög, nehezebben alszok el, meg a szél is egyre durvábban fúj.

- Akkor egy-kettő! Szedje már a lábait katona! Itt fog megaludni a tej a számban! - löki meg.

- Hé-hé! Az erőszak nem megengedett idebent! - fordul vissza mérges arckifejezéssel.

- Ha nem siet, mutatok olyan erőszakot, hogy egy hétig emlegeti! Nagyszájú kis újonc! - mordul rá.

- Már évek óta nem vagyok újonc! - nyújtja ki a nyelvét és elindul a lépcső irányába, de közben mosolyog, mint a tejbe tök.

- Pff... - rázza a fejét Lloyd. - Ezek a fiatalok... - vigyorodik el a végére ő is.

Hirtelen viszont villanást lát meg a szeme sarkából. Rögtön az ablak felé fordul.

Ez a vihar tényleg nem vicc, jobbnak látja, ha összeszedi magát és elindul lefeküdni. Előbbi gondolatmenete pedig ki is megy a fejéből, legalábbis egy kis időre.

⚡️⚡️⚡️

Amikor Lloyd elindul fel, Edric és Edward már lassan minden készülettel megvan, ami a lefekvés előtt szükségeltetni szokott. Edward fürdött először, most a szobájukba pakol össze még pár dolgot, Edric már egy ideje elment fürdeni. Voronin mindig odafigyel, hogy ne egyszerre legyenek odabent. Úgy érzi, abból nagy-nagy bajok lennének.

Egy hatalmasat sóhajt, miközben leül ágyára. Edric-é felé pillant. Kicsit rumlis, ugyanis az előbb befeküdt, pedig Edward már annyiszor mondta neki, hogy piszkosan ne tegye. Olyankor viszont mindig kap valami fáradt választ azon az aranyos hangon. Mindegy, mit mond neki, a Szőke, amikor fáradt, nem hallgat senkire. Azonban Edward-ot ez valamiért nem zavarja, nem is boldog tőle, de haragudni még inkább nem tudna.

Miközben visszagondol arra, hogy barátja nem régen milyen kényelmesen feküdt az ágyban, ő is meglát egy villanást az ablakon túl. Mire odakapja a fejét persze, már késő. A villám eltűnt, mintha ott sem lett volna. Utána pedig egy halk morajlás hallatszik. Edward feláll és az ablakhoz sétál, hogy becsukja.