Még a viharban is

Tizenegyedik fejezet - Csendesedni kezd az idő... (18+)

(Edward, miután elvált Feliciti-től) Most már szobájuk folyosóján tart. Hevesen dobog a szíve, reméli, hogy Edric-et ott találja. Magában sokszor lejátssza, hogy mit fog neki mondani. Kicsit még... nehéz megbarátkoznia a gondolattal, de... ha kell, akkor megtesz akármit. Már arra is gondolt, hogy beszélnie kéne Ms Carissimi-vel, pár tanácsot kérni, hogy mit hogyan kell pontosan. Nem lesz semmi gond. Csak... hadd beszéljen végre Edric-kel. Ez az egyetlen, ami szemei előtt lebeg.

Az ajtó elé érve mély levegőt vesz, és a kilincsre teszi kezét. Nagyon reméli, hogy Edric ott lesz és, hogy hajlandó lesz beszélni vele. Ha kell, térden állva könyörög majd neki és nem ereszti, amíg meg nem hallgatja. Ha megmondja neki, hogy ő elfogadja az alsó pozíciót is, akkor biztosan nem utasítja el többé magától.

Lenyomja tehát a kilincset és nyílik az ajtó. Meg is pillant rögtön egy alakot, amikor benéz, ám... annyira meglepődik, hogy az agya nem képes feldolgozni, amit lát.

Először is, Edric az, ez kétségtelen, viszont... az ő ágyán fekszik. Ez az első, amit képes az agya befogadni. Aztán, ahogyan egyre több ideig nézi, több minden feltűnik.

Edward ágyán fekszik tehát, háton. Nadrág nincs rajta, lábai csupaszok, térdeit felhúzza, lábujjai érnek csak az ágyhoz, jó nagy terpeszben tartja magát. Mindkét kezével a lábai között matat.

Ezután felső testrészeit is felméri. Zubbony van rajta, de azalatt nincs más. Kikandikál hamvas bőre. Arckifejezése meglepett és ijedt, egyre jobban ezeknek a keveréke mutatkozik rajta, minél tovább nézi. Közben persze nagyon vörös is.

- Ed...ric? - nyög ki először ennyit és nem mozdul. Nem tud, nem képes rá. Még mindig fogja az ajtókilincset.

- Edward...! - ül fel rögtön a Szőke az ágyban és próbálja magát takarni.

Voronin-nak ekkor tűnik fel, hogy milyen nagy rá az a zubbony. Széke felé pillant és azon nincs semmi, pedig emlékszik, hogy otthagyta sajátjai közül az egyiket. Edric-en... az ő zubbonya van?

- Te... m-m-mit... csinálsz...? - kúszik fel a vörösség az arcára. - Az én ágyamon... és az én... r-ruhámban? - mutat felé.

- É-én... én csak... - húzza fel lábait. - Kérlek, ne legyél rám mérges! - kiáltja szinte végül. Összehúzza magán a zubbonyt kezeivel. - A-amiért... úgy kiabáltam veled és... bántottalak! É-és... emiatt se! - szorítja erősen a ruhát. - Én csak... öm.. A-annyira... hiányoztál és... - remeg meg a hangja. Egyszerre érzi magát kínosan és bűntudata is van, fogalma sincs, hogy mit mondjon, amivel helyre tudja hozni a dolgokat. Azt hitte, még van ideje felkészülni rá, hogy bocsánatot kérjen.

- Sz-szóval... öm... az ágyamon... m-m-maszturbálsz...? A ruhámban? - nyel egy nagyot.

- Ne haragudj! - csuklik el a hangja.

- N-nem... nem baj. - rázza meg a fejét kicsit vontatottan. - Csak... meglep... A-azt hittem, hogy még mérges vagy rám.

- Nem! - vágja rá rögtön. - Már régóta nem! Beszélni akartam veled, csak nem jött össze sehogyan se... - meséli el szomorúan.

- Én is... beszélni akartam veled... - mosolyodik el egy kicsit Edward, nyugalom járja át a testét hirtelen. Tehát Edric eszébe is ugyanaz járt végig, ennek örül.

- Őszintén szólva én is... gondoltam rád a napokban és... csináltam... dolgokat... - vallja be és közben elengedi a kilincset.

- Igazán? - kapja fel a fejét rögtön.

- I-igen... És én is az ágyadnál, tehát... öm... érted... - köszörüli meg a torkát. - Tehát... ne zavartasd magad emiatt. Engem nem zavar.