Vonyítók háza

15

5 évvel később

Egy hideg téli napon egy serdülő fiú lépett be a várostól nem messzi erdőbe. Végtagjai már kékültek a hidegtől, ugyanis rongyos ruhákat viselt, cipője pedig számtalan helyen lyukas volt. Szája felrepedt, ahogy a kezein lévő bőr is. Sietett, nem állhatott meg, nem tarthatott szünetet. Lehelete fehér felhőként gomolygott. Már látta a hatalmas házat, amikor is érzékelte hogy követik. Nehéz léptekkel ment fel a lépcsőn. Zsibbadó kézzel nyúlt a bejárati ajtó kilincséért, de az magától kinyílt. Bent kellemes meleg volt, amitől mindene fájt ugyanis a hirtelen hőmérsékletváltozást nem bírta az átfagyott teste. Összeszorított fogakkal lépett beljebb a házba. Kellemes illat járta át az előterek, oldalt tűz ropogását hallotta. Nem állította meg senki, amikor saras lábbal ment egy két szárnyú ajtóhoz, ami csak be volt hajtva.  Nehéz léptekkel ment be a szobába. A falnál könyves szekrények voltak, közöttük egy nagy kandalló ahol égett a tűz, előtte pedig két kanapé és közöttük egy dohányzóasztal. A kanapén egy alak ült, kezében egy csésze.

-Nem tudom eldönteni, hogy bátor vagy bolond dolog volt eljönnöd ide.

Annabell bundás takaróba burkolózva itta meleg teáját és az átfagyott fiúra nézett.

-Rég nem találkoztunk Annabell kisasszony.

Ahogy a fiú közelebb jött és levette téli sapkáját ismerős vonások jelentek meg a fiún. Annabellt emlékeztette egy kicsi, de erős fiúra, akinek piszkos fekete haja van és egy heg az arcán.

-Ha jól emlékszem már öt év is eltelt, mióta nem találkoztunk Tomash.

Tomash bólintott és egyre közelebb ment, de öt morgó hangra megdermedt. Annabell körül ugyanis az öt farkaskölyök volt, akik tíz évesek lévén akkorák mint a féléves nagytestű kutyák.

-Nyugi fiúk. Mond miért ne öljelek meg itt és most, Tomash?

A fiú nem ijedt meg a lánytól. Tudta jól, hogy a lány miért néz ki így. Ugyanis öt évvel ezelőtt gyógynövényeket szedett az erdőben mikor meglátta a két farkas falkát és a boszorka újjászületését. Azóta is rémálmok gyötrik,de most hogy itt áll a fehér hajú és vörös szemű nő előtt nem félt. A félelem helyett most másra kellett koncentrálnia.

-A segítségedet szeretném kérni a közös múltunkra való tekintettel.

Annabellt megdöbbentette ez a nyíltság, így hát intett a fiúnak hogy folytassa.

-A húgom haldoklik...kérlek...mentsd meg.

Tomash az üres kanapéhoz ment és kioldotta batyuját. A fiú hátán ugyanis egy nyolc évesnek tűnő kislány volt rögzítve, aki halálosan sápadt volt. Annabell érdeklődve nézte a lányt, figyelte ahogy a fiú lefekteti húgát a kanapéra. Tomash mozdulatai óvatosak és óvók voltak.

-Mi történt?

Annabell a kislányhoz lépett, de előtte töltött egy csészényi meleg teát a fiúnak, amit odaadott neki. A kislány teste hideg volt...alig lélegzett.

-Először csak köhögött, utána már fel se tudott kelni az ágyból...már egy hete nem nyitotta ki a szemeit.

-Szóljatok a többieknek, készítsenek elő egy vendégszobát és forraltassatok vizet...sokat.

A farkasok kiszaladtak a szobából, de Annabell nem is törődött velük.

-Ha ember lenne, akkor már biztosan halott lenne.

Tomash abbahagyta az ivást és döbbenten nézett a boszorkára.

-Nem ember?!

-A felmenőitek közül valaki boszorkány vagy varázsló volt. Nem csak benne, de benned is érzek egy kis mágiát.

-Az apánk különböző...az anyánk pedig tavaly halt meg...betegségben. Azóta én vigyázok rá. Tudnék róla, ha boszorka lett volna az anyám!

-Meg lehet...viszont ha tévednék, akkor most légszomj gyötörné testedet, ugyanis az átlag emberek nem bírják ezt a teát.

-Hogyan?!

Annabell gondoskodóan simogatta a lány sötét haját, nem is figyelt a fiú remegő kezeire, ami a csészét tartotta.

-Segítek nektek. Tetőt adok a fejetek felé, de cserébe én is kérek tőletek valamit. Nem most, majd ha eljön a megfelelő idő.

Annabell felállt és Tomashra nézett, majd a kezét nyújtotta felé. A fiú nagyot nyelt, majd megfogta a kinyújtott kezet.

-Rendben.