Vonyítók háza

19

Telihold estéjén a farkasok összegyűltek az erdőbe. Üdvözölték egymást, orruk összeért, egymáshoz dörgölőztek. Már rég volt ilyen teliholdjuk, ezért is döntöttek úgy, hogy a birtokon elő falka farkasalakba köszöntik  az újholdat. Varázslatos éjszaka volt. Ethan, az alfa vonyított volna, amikor is egy ismerős energiát érzett. Elfordult a holdtól és az erdő sötétjébe bámult. Az árnyak között fehér ruha villant. Ethan izmai megfeszültek. A falka érzékelte vezetőjük testbeszédét és ők is abba az irányba néztek, ahova ő. Gyermeki kacaj szűrődött ki az erdőből, végül mögülük megreccsent egy faág. Minden farkas döbbent nézett maguk mögé. Annabell lenge fehér ruhába volt, mezítláb. Arca kipirult, vörös szemei lázasan csillogtak. A hold fényétől csak úgy csillogott fehér haja. Mágiája ott hömpölygött körülöttük, a faágak a lány felé nyújtózkodtak. Ethan a boszorka elé ment és meghajolt előtte. Annabell megsimogatta az alfa fejét, majd homlokon csókolta.

-Hamarosan harcolnunk kell, hogy megvédjük otthonunkat.

Ethan félig átváltozva arcát belefúrta a boszorka tenyerébe, de a szemeit nem vette le a vörös szemekről. Annabell tartotta vele a szemkontaktust, de szavai az egész falkának szólt.

-Egy idegen falka közelít felénk és biztosíthatlak benneteket arról, hogy nem békés szándék vezérli őket. Ki kell dolgoznunk egy tervet, meg kell erősödnünk és fel kell készülnünk érkezésükre. 

Annabell végig nézett a falkán, érezte az erejüket tudta, hogy lesz esélyük a győzelemre, Ethan vezetésével ez mind lehetséges.

-Mindig védelmeztük otthonunkat és téged is. Mindnyájan szeretünk úrnőm és minden erőnkkel azon leszünk, hogy megvédjük ezt a helyet és téged. Testvéreim, fogadjunk újra hűséget itt a legnagyobb teliholdas esténken!

Ethan felszólítására minden farkas felvonyított, ahogy ő is. A gesztus, melyet Annabell előtt tettek megtöltötte energiával a boszorkát. Ideje volt neki is harcolnia, elvesztett erejét vissza kellett szereznie. Nem szenvedhet tovább. Az est további részében a falka vadászatra indult, míg Annabell a könyvtárba ment, hogy megírja naplóját az utókornak. 

3 nappal későbbi éjszakán

Az erdő csendes volt, még a bogarak zaját sem lehetett hallani. Egy idegen falka közeledett az erdőhöz. A farkasok feszülten mérték fel a terepet, de az alfavezér magabiztos léptekkel vetette bele magát az erdőbe. Luca az alfája mögött szaladt, míg a többi farkas lemaradt tőlük. Az erdő elválasztotta őket. Sűrű köd ereszkedett rájuk, furcsa hörgő hangok hallatszódtak. A falka megállt és résen állva figyelt. Az egyikük ráállt egy kőre, ami hirtelen megmozdult. Hangos nyüszítésbe kezdett, ugyanis a kő nem kő volt, hanem egy koponya és az megharapta. A farkasok hangos csaholásba kezdtek, ugyanis a kövek megmozdultak. Csontvázak másztak ki a földből és a farkasok felé kúsztak. Aki távolabb állt a holtseregtől eltudott menekülni, de akik nem azokat széttépték a csontvázak, amik egykor emberek voltak. A menekülő farkasok vezérük után siettek, de az erdő rücskös talaja lassította őket. A sűrű köd eltakarta az utat előlük, így nem is vették észre a fáknál megbújó farkasokat. Ethan és falkája a félelemtől menekülő farkasokra vetették magukat. A győzelem egyértelmű volt. Eközben a kék szemű alfa és Luca a házhoz értek. Luca a lépcsőn megállt. Még sosem látta a helyet. Miközben bámulta a hatalmas házat, alfája betörte az ajtót. Gyors léptek...mire Luca megfordult volna, az oldalába két penge fúródott  és leteperték a földre. Luca fájdalmasan felkiáltott, már éppen visszatámadt volna, amikor ismerős illat csapta meg az orrát. A hasán fekvő fiú ismerős volt.

-Tomash?

A fiú felnézett a farkasra, aki félig emberi alakot öltött. Fogalma sem volt, hogy a váltó mégis honnan tudja a nevét, ezért a két tört mélyebbre nyomta a farkas oldalaiban. Luca fájdalmasan felkiáltott.

-Tomash! Ne ! Én vagyok az...Luca.

Tomash felült, hogy jobban megnézze a farkast. A fiú nem látott benne semmi ismerőset, de a farkas szeme, azaz emberi szem sokat elárult neki.

-Luca.

-Szia, haver.