Vonyítók háza

1

Egy megviselt régi széken ült egy kislány. Aranyos rózsaszín, fodros ruhát viselt, de apró sárfoltok díszelegtek rajta, ami nem is csoda hiszen a körülötte fekvő öt kutyának kinéző kölyök imádtak vele játszani. Az öt gézengúz minden pocsolyába beleugrott, majd a kislányt kergették. A tizenhárom éves kislány imádott velük játszani, főleg, hogy nem volt sok barátja. Annyit játszottak, hogy mind a hatan elvonultak pihenni, ami persze a ház könyvtárát jelentette. A kislány egy rongyos bőrkötésű könyvet olvasott, miközben a lelógó lábait himbálta. Szerette ezt a helyett, amikor itt volt úgy érezte, hogy az ősei is itt vannak, velük együtt az édesanyja, aki születése után három napra meghalt egy betegségben. Szóval érthető ha gyakran jár ide és  vele együtt ezek a rosszcsontok, így nem csoda, ha az egykor gyönyörű parketta, most kopottas és karmokkal karcolt, a gondosan megmunkált könyves szekrények alja megcsócsált és az indiai szőnyegek tele vannak állatszőrrel.

-Annabell? Merre vagy?

A kislány megrezzent a hangra és vele együtt az öt kölyök füle is. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent. A kedves női hang most türelmetlenül zengett. 

-Gondolhattam volna, hogy megint itt vagy!

A kislány felnézett, de már előtte elmosolyodott. Nagyon szerette nevelőnőjét, aki rémisztő kinézetére gyönyörűnek találta. Rosa nem volt túl magas, izmos testalkata és a testén díszelgő fehér hegek agresszívnek hatottak, de a nő a kedvesen csillogó barna szemei a leggyengédebb és legkedvesebb  emberré tette. Persze ezt csak nagyon kevesen látták meg benne.

-Szia Rosa.

A kislány kedves hangjára és ártatlan mosolyára Rosa nem tudott szigorú lenni. Ő volt az első aki megfogta, ő adta anyja kezébe újszülöttjét, ő volt az aki fogta, amikor az anyját eltemették. Ő volt a tanítója és egyben az anyja is. Érdekes módon mindenki mással szigorú és kegyetlen, még azokkal az öt kölyökkel is. Rosa tekintetét nem kerülte el a kislány ruháján díszelgő sárfoltok.

-Most nézd meg mi lett az új ruháddal?! Ti kis szarosok megfogjatok kapni a büntetéseteket ne féljetek!

A lány becsukta a könyvet. Nem kellett neki könyvjelző, hiszen már annyiszor olvasta a régi naplót, hogy kívülről tudta minden szavát.

-Nem tehetnek róla. Hagyd őket.

Rosa tudta, hogy nem tehet semmit. Bár a lány nem annak szánta, a parancsot nem szegheti meg hiszen jól tudja mi történik, ha ellenszegül a ház úrnőjének. A gondolatra a csuklóján lévő heget simogatta. A kicsi Annabell a birtok jogos örököse és bár tizenhárom éves igen érett, attól még a teljes hatalmát még nem is ismeri, ezért is olvassa nagyanyja naplóját.

-Miért kerestél Rosa?

Rosa bement a könyvtárba, érezte az itt élők energiafoszlányait és a lányét is. Cirógató csápok voltak ezek, mintha selyemszalagokból lenne. Imádta ezt a cirógatást, ezert is akart mindig a ház úrnőihez közel maradni. Ez így volt Annabell nagymamájával, annak lányával és a unokájával.

-Kész az ebéd.

Rosat az ösztönei vezérelték. A kislány előtt állt és annak világosbarna haját simogatta, majd a kerek arcát. Mozdulatai óvok voltak, már azóta él benne a védelmező ösztön, amikor élősszőr tartotta a kezében. Az életét adná úrnőiért, de a mostani úrnője... a mostani gazdája másabb és ez aggódással töltötte el. Az ebéd szóra mind az öt kölyök felkapta a fejét és heves farokcsóválgatásba kezdett.

-Akkor menjünk.

Annabell, leugrott a székről, de a kezéből kiesett a napló. Egy lökést érzett a testében.

-Annabell!

Rosa rémülten kapott a lányért, de az csak meredten bámulta a padlót.

-Valaki a birtokon van.

A könyvtárba tartózkodó vadakból rémisztő morgás tört fel, köztük Rosaban is.

-Majd a kintiek elintézik.

De a lány nem volt nyugodt, ugyanis érezte a jövevény félelmét és ez a félelem már a birtokon kívül kezdődött.

-Ne bántsák. Mond meg nekik!

A nyílt parancs megdöbbentette a nevelőt. Csak nagyon ritkán parancsol a lány...főleg neki. Rosa elsietett a nyitott ablakhoz, majd vonyítani kezdett, mint egy farkas. Hangjára sokan válaszoltak. A farkasok mozgásba lendültek, hogy becserkésszenek.