Vonyítók háza

21

Annabell szemei halványan fénylettek.

-Micsoda véletlen! Nem is gondoltam volna, hogy ismeritek egymást. És ahogy látom szoros kapcsolat van köztetek. Csak nem ez a lotyó csinált belőled farkast?!

Az alfának csak rá kellett néznie a bétájára, már tudta is a választ. Hangosan felnevetett és Lucara nézett.

-Kár érte.

Szabadabbik kezét visszahúzta, karmos ujjait szorosan egymáshoz szorította és a boszorka gyomrába döfte. Annabell már nem kiáltott fel. Vérveszteségében már nem érzett semmit, teljesen elzsibbadt. Ahogy cuppant a farkas keze a lányba és amikor kirántotta...Luca élete legrosszabb pillanata volt, mintha az alfa keze az ő testébe hatolt volna be. Fájdalmas kiáltással ment neki az alfának. Fogait belemélyesztette a vállába, karmaival a hátát kaparta. Az alfa csak nevetett és a véres kezével a bétája vállaiba mart. Kitépte magát Luca szorításából, annak ellenére hogy a béta szájában jókora darabja volt, csak nevetni tudott, majd beleharapott a Luca karjába és letépte azt. Luca fájdalmának hangot adva hatalmasat kiáltott. Eközben az ajtóban megjelent Ethan és a többi farkas, Tomashhal együtt.

-A pokolba.

A kék szemű vigyora eltűnt, ugyanis Ethan teljes erőből a farkasnak szaladt. Az ütközéstől Luca és Annabell a földre zuhant. Annabell lassan lélegzett,alig emelkedett a mellkasa. Luca a földön kúszva, egy kézzel közeledett a boszorkához. Karmos kezével megsimogatta Annabell véres arcát.

-Ann...annyira sajnálom.

A sötétség hirtelen jött. Mikor kinyitotta a szemeit éles fehér térben volt. Se talaj, se plafon.

-Meghaltam?

Felállt. Meglepődve vette észre, hogy mindkét karja meg van. Lába körül haj volt. Mindenhol hosszú és vastag hajtincsek voltak. Óvatosan lépkedett mellettük, hogy ne lépjen rá. Már egy ideje sétált, amikor is meglátta, hogy honnan ered ez a sok haj. Egy összekuporodott gyerek haja volt.

-Hé!

Hangjára nem nézett fel. Ahogy közelebb ment hozzá látta, hogy a gyermek fehér ruhácskában van és sír.

-Menj innen!

De Luca nem ment el, helyette egyre közelebb sétált.

-Egyszer elhagytalak. Másodjára nem fogom.

A kislány felnézett. Vörös szemei csillogtak a könnyeitől. Luca letérdelt és mancsos kezével megtörölte annak arcát.

-Szörnyeteg vagyok.

A szó hallatán összeszorult a szíve hiszen egykor ő is ezt mondta a boszorkára.

-Életem legnagyobb hibái azok voltak, hogy ezt mondtam és utána gyáván elszaladtam. Azóta is bánom.

A kislány elrántotta a fejét a mancsától és dacos szemekkel a farkas szemeibe nézett.

-Akkor miért nem jöttel vissza?! Azzal hogy elhagytál elvittél belőlem egy darabot! Te voltál az első férfi az életemben és az utolsó!

Luca mancsa remegett. Ha ez igaz, akkor a lány éppen annyira szerette őt, mint ő a lányt.

-Nem volt merszem eléd állni azok után, amit mondtam. De amikor megtudtam, hogy az életedre törnek eljöttem, hogy megvédjelek, akár az életem árán. Mert szeretlek Ann. A halálom után is szeretni foglak.

A kicsi Annabell újra sírni kezdett.

-Én is szeretlek Luca.

A boszorka és a farkas egymás kezét fogták. Annabell haja elkezdett rövidülni, míg el nem érte eredeti hosszát. Luca elkezdett visszaváltozni emberi alakjába, ahogy Ann is. Egymás előtt álltak, felnőtt emberi alakban. Annabell elmosolyodott.

-Menjünk haza... együtt.

Luca beleegyezően bólintott.

-Együtt.