Vonyítók háza

10

A látomásnak vége lett. Annabell ujjait elengedték a fűszálak. Túl sok érzelem kavargott benne. Tompa fejjel állt fel és sétált vissza a házba. A lépcsőn Rosa állt, de más is ott volt.

-Kisasszony! Mi történt?

Jack a lány elé szaladt, de a lány rá se bírt nézni. Annebell fájdalmasan nézte nevelőanyját, majd felérve mellé megfogta a kezét.

-Elfáradtam. Felkísérsz?

-Hát persze drágám.

Jack értetlenül nézett utánuk. Utolsó pillanatban Rosa visszafordult és elégedett mosolyt küldött a férfinak. Jack keze ökölbe szorult. Annabell beletörődött sorsába,miszerint nem láthatja többé Lucat. Az évek teltek. A kis boszorka uralma alá vonta hatalmas erejét. A farkasok tapasztalva változást, újra köré gyűltek, de sosem vették le róla a szemüket, sosem tudhatták, hogy mikor fordul ellenük úrnőjük. Két év telt el az incidens óta, Annabell már tizenöt éves és éppen a lázadó korszakát éli. Időnkét felszállt lovára és kilovagolt a falu melletti városba, itt kevesebb volt az esélye, hogy a farkasok hazarángatják vagy az emberek mássága miatt elkergetik. Mivel nem volt munkás ruhája, így nem tűnt ki habos ruhájával a városban. Imádta a az emberek zaját, az árusok otromba beszédeit, még a kisasszonyokat is, akik nevetséges pletykálkodással ütötték el az időt. A lány egyedül volt, sosem maradt egy helyben túl sokáig, nehogy kérdezősködjenek, hogy hol a gardedámja. Egyszer kihívták rá a csendőröket...nagyon nehezen tudott megszökni. Egy piros almát evett, amikor látta, hogy egy kisfiút megvernek a nála nagyobb gyerekek. Oda akart menni, de megelőzték. Egy nála sokkal nagyobb fiú rontott a dulakodókra, akik fájdalmas kiáltással a földre zuhantak. Felsegítette a kisfiút, majd elszaladtak. Annabellt annyira meglepte ez a gyors cselekedett, hogy követte őket. Nagyon nehéz volt, ugyanis piac idő volt és ilyenkor nagyon sokan voltak. Egy sikátorba talált rájuk. A kisfiút egy ládán ült, míg megmentője egy rongyos ruhával törölgette a fiú arcát. A sikátorban erős volt a vizelet és az ürülék szag, de ennek ellenére Annabell odament hozzájuk.

-Hogy van?

Lágy női hangra mind a két fiú megfordult. Ott állt előttük egy nemesi lány, cicomás ruhában és köpenyben...a szemében valódi aggodalommal. 

-Jól vagyok hölgyem.

Annabell elmosolyodott, a fiú gyermeki hangjától.

-Nem úgy nézel ki.

A fiú kihúzta magát, hogy nagyobbnak és erősebbnek tűnjön, de a bordáit ért fájdalmakra elfintorodott.

-Csúnyán elbántak vele.

Annebell az idősebb fiúra nézett. Széles volt a vállai, alkarjai izmosak. Nem volt nagy darab, de az állandó kétkezi munka meglátszódott. 

-Jobban teszi kisasszony, hogy ha elmegy. Ez a környék nem önnek való.

Annabell közelebb ment, a nagydarabhoz. Vonásai ismerősek voltak számára, de nem tudta, hogy mégis ki lehet. A fiú bizony felismerte a lányt, viszont a néven kívül mást nem tudott róla.

-Tudok magamra vigyázni!

Annabell dacosan feltartotta az orrát, nem tartotta magát gyengének, nem is volt. Persze ezt a birtokon nem kellett mutatni, hiszen mindenki érezte, hogy mekkora hatalma van. Sértődöttségét, a kisfiú gyomorkorgása zavarta meg. Annabell elővett egy másik almát, köpenye egyik zsebéből.

-Tessék. Edd meg.

-De...

-Semmi de!  Belém már nem fér és kár lenne érte.

A fiú elfogadta a piros almát, majd habzsolni kezdte a gyümölcsöt. Annabell elégedetten figyelte, de aztán oldalra kapta a fejét. A nagyobb fiú őt bámulta.

-Mi az?

De ő nem szólt semmit, helyette megrázta a fejét és elment. Annabell követte tekintetével, de akkora volt a tömeg, hogy hamar elvesztette.

-Mégis mi baja van?!

A kisfiú almával teli szájjal válaszolt.

-Ő már csak ilyen. Luca nem egy lelkes ember.

Annabell a fiú felé kapta a fejét.

-Azt mondtad Luca?

-Igen.

-Hova valósi?

-A várostól nem messze van egy falu...én úgy tudom ott lakik.

A boszorka torkában dobogott a szíve. A fiú volt Luca, az ő Lucaja. Elköszönt a fiútól és a tömegbe szaladt, de hiába, Luca addigra már nem volt a tömegben. Annabell napnyugta előtt tért vissza a birtokra. Sehol se találta a fiút és ez kikészítette. Éhes és fáradt volt és még az se segített neki, hogy a birtokon élők aggódva szaladtak elé.

-Ne most... ne most!

Leszállt a lováról és fáradtan sétált fel a lépcsőn, de csak a félig jutott, ugyanis Rosa karba tett kézzel állt a lépcső tetején.

-Hol voltál? Mindenhol kerestünk! Aggódtunk érted.

-Mondtam hogy ne most! Fáradt és éhes vagyok! Amúgy se tartozok magyarázattal, hogy hol voltam és hogy mit csináltam!

Rosa döbbent szemekkel nézett a lányra. Annabell még sosem beszélt így vele. 

-Annabell Wolfblood! Még, mit képzelsz, hogy így...?!

Annabellnek több se kellett. Az idegei pattanásig feszültek. Az erdő sötét és zorddá vált.

-ELÉG!!!!

A boszorka haja kifehéredett, szemei vörösen izzottak. A farkasok félvén hátráltak.

-Nem vagy az anyám, nem kérhetsz számon!

-Annabell!

Annabell szavai fájtak Rosanak, hiszen azt hitte, hogy a lány anyjaként tekint rá.

-Nem vagy az anyám, ugyanis az a nő aki megszült megakart ölni! 

-Ezt mégis, honnan tudod?!

-Az erdő mágiája megmutatta, hogy akkor mi történt. Mindenhol figyelnek....elegem van! Mindenki úgy kezel mintha bármikor támadnék. Egyesek meg babusgatnak, mintha egy csecsemő lennék....köztük te is!

-Sajnálom, hogy így érzel. Kérlek nyugodj meg és beszéljük meg az egészet.

Rosa könyörgése, megtette hatását. Annabell lenyugodott. Az erdő visszaváltozott, de a lány külseje nem.

-Rendben.

Rekedtes volt a hangja, érzelmileg fáradt. Apró könnyek folytak végig az arcán.