Vonyítók háza

22

A farkasok rátámadtak a kék szemű alfára. Tépték, szaggatták, de a farkas talpon volt. Az elfogyasztott varázsvérűek ereje gyors regenerálódást és erőt adtak neki. Mikor kétségbe estek egy erőhullám megfagyasztotta őket. Hűvös érintések borzolták bundáikat, mely nagyon ismerős volt számukra. Annabell és Luca kézen fogva álltak. Lucanak visszanőtt a letépett karja, bundája felborzolódott, fogai hatalmasra nőttek. Annabell fehér haja megnőtt, végei már a földet érintették, egykor felrepedt bőre a szemeinél eltűnt, hegyes rémisztő fogai emberivé váltak. A két természetfeletti lény szemei tejfehéren világítottak, az erejük elsöpört mindent. A kék szemű alfa fel se tudta igazán fogni, hogy mi történt, ugyanis a pár szabad kezüket felemelték és mutatóujjaikkal rámutattak.

-Túl sok lelket pusztítottál el. Eljött az idő, hogy szembenéz következményeiddel.

Annabell és Luca egyszerre beszélt, a fehér energia teljesen elárasztotta őket, majd a két ujjból fénycsóva lövet ki a falkavezér testének.  Nem érzett semmit, csak nevetni tudott a próbálkozáson, de aztán.... elkezdett bizseregni a mellkasa, majd a karjai és a lábai.

-Mégis mi ez?!

Vért hányt. Négykézlábra görnyedt és öklendezett. A fénycsóvák már nem vetültek rá. Bundája megfeketedett, mintha megégett volna. Szájából folyt a vér, ami már inkább fekete massza volt. A sötét pacából, csak a világító kék szempár volt látható. Fájdalmas hörgő hangja végül elhalt. Az alfa, fekete kővé forrt össze. Annabell és Luca kézen fogva, fénylő testtel mentek oda hozzá. Annabell megfogta a farkas arcát... lágyan simított a köves részen és a kék szempárba bámult.

-Testvéreim lelkei legyenek a tanuk a pokolban szerzett szenvedéseidért.

Annabell elengedte a kőtömböt és hátralepett. Luca elengedte társa kezét. Megtámasztotta lábait és ökölbe szorította mancsát, majd alfája szemébe nézve lesújtott rá. A szobor elpusztult. Apró darabokra tört össze... nyoma se volt életnek. Ekkor a betört ajtón keresztül hideg fuvallat söpört be az előtérbe és fehér szellemek suhantak be. A szellemek hűvös fuvallaton úsztak, ami a törmelékdarabokat összekotorta és nagy lendülettel kifújta azokat a természetbe. A szellemek nevetve köröztek a pár körül, majd egye-egy érintés után ők is távoztak, egyet kivéve. Az ott maradt szellem tejfehér, füstszerű alakja volt, lassan felismerhető női alakká vált.

-Erős drága gyermekünk. 

Annabell tudta, hogy a lélek az egyik felmenője. Büszkén kihúzta magát és becsukta a szemeit, amikor megerezte a lélek hűvös csókját a homlokán. A lélek anyai mosollyal nézett a lányra, majd ő is elsuhant, mint a többi lélek. A csend tapintható volt. A farkasok és Tomash értetlenül néztek kőrbe, hátha meglátnak egy újabb lelket.

-Vége van?

-Igen Tomash... vége van.

Annabell rámosolygott a fiúra, majd összecsuklott, Lucával együtt. A fényük már nem volt olyan erős, az a hatalmas erő elillant. A birtokra békés csend szállt. Rosa kivált a falkából. Csípőre tette a kezét, körbenézett, majd rosszallóan nézett az alvó fiatalokra.

-És ezt a rumlit mégis ki fogja feltakarítani?!

Ethan hallva neje felháborodását csak nevetni tudott.