Vonyítók háza

11

Annabell a további napokban bujkálás nélkül ment a városba, sőt néhány farkas emberalakot öltve elkísérte, köztük Rosa is. Nevelőanyja távolságot tartott a lánytól. Megértette, hogy a lánynak távolság kell, tudta jól, de lelkileg nem készült fel rá, hogy elveszíti lányát. Annabell egy árusnál megpillantott egy csipkés kesztyűt, de hirtelen egy ismerős arcra lett figyelmes. A néhány ezelőtt nappal látott fiú volt az, aki egy koszos kenyeret rágcsált fekete fogaival.

-Tomash!

A fiú felkapta a fejét a női hangra. A kisasszonyt időnként meglátta és ilyenkor hozzáfurakodott, az elején furcsállotta, hogy kísérői voltak, hiszen előtte nem voltak, de idővel megszokta őket. Tomash szerette Annabellt, mert mindig meghallgatta és adott neki friss ételt.

-Annabell kisasszony!

-Szia, Tomash. Mégis mit eszel? Azt hittem adtam elég pénzt, hogy rendes ételt vegyél.

-Van is, csak elejtettem.

Annabell a koszos kenyérre nézett.

-Mégis hányszor ejtetted el?

Tomash nem válaszolt, helyette majszolta tovább a kenyeret. Annabell sokat tanult a tíz éves fiútól. Ami a legfontosabb volt, az hogy lapulj meg és becsülj minden morzsát. A hozzá hasonló gyerekek a túlélésért küzdenek, lopnak, csalnak, vagy kéregetnek, de ha még sikerül is valamit szerezniük a többi gyerek ellen meg kell védeniük, hiszen az éhezés állatokká változtatja őket. Mióta Annabellel van Tomash, biztonságban van, eszik annyit amennyit csak tud. A lány élelmet vett neki, míg a fiú bevezette őt a városi életben. Annabellt elvarázsolta az emberek világa és várta, hogy újra találkozzon Lucaval. A fiú kísértette az álmait. Mindig csak rá gondolt és ez idegesítette. A könyvek alapján tudta, hogy vonzódik hozzá, de a fiú kerülte őt. Erre akkor jött rá, mikor a távolból egyszer megpillantották egymást. A lány a fiú nevét kiáltotta, de az hátát fordított neki és elszaladt. Fájt a lánynak, nem értette igazán, hogy az elutasítása miért történik.Aztán egy nap minden megváltozott. Annabell elkeveredett vigyázóitól és Tomasht se látta sehol. Arra gondolt,hogy egy sikátor szájánál megáll és ott lesi a tömeget, hátha meglát egy ismerős arcot. Ahogy figyelte a tömeget, elkalandozott ezért se figyelt fel a mögüle érkező zajokra. Egy koszos kéz szorult a szájára, így nem tudott kiáltani. Egy másik kar berántotta a koszos és sötét sikátorba. 

-Kutasd át a zsebeit!

A fiú egy másiknak utasításokat adott, aki nem törődve az ellenállással, tapogatta és fogdosta a lány ruháját, bőrét, a keze már a szoknyája alatt volt. Annabell sikítani akart, de csak nyöszörgésre tellett neki. Az erő, mely a vérében pezsgett ki akart törni, de tudta, hogy nem teheti meg mert az emberek felfigyelnének rá, ha nem is az erőre, szokatlan külsejére igen. Tehetetlenségében könnyek szöktek a szemeibe.

-Nagyon finom a bőre.

A fiú annyi idős lehetett mint ő. Koszos volt és büdös. Ahogy a lányra nézett éhes tekintettel bámulta és megnyalta a száját.

-Mégis mit csináltok?!

Az ismerős hangra Annabell az előtte állóra nézett. Luca vöröslő fejjel közeledett feléjük.

-Héj Luc! Gyere! Nézd milyen szép! Már napok óta figyeljük.

-Adjátok vissza neki a dolgait és engedjétek el.

-Mi?! Ne parancsolgass Luc! Te is tudod, hogy pénzes! Mégis mikor lettél te ilyen...jó tevő?!

-Enged el!

De azok nem engedelmeskedtek. Lucanak több se kellett rávetette magát a legközelebbire. A fiú látta a lányt a tömegbe. Zavarta, hogy egyedül császkál a zsúfolt utcákon. A távolból figyelte és készen állt, hogy segítsen neki ha kell. Minden nap figyelte a tömeget, hátha meglátja Annabellt. Nem akart hozzá kerülni, hiszen tudta, hogy úri családból származik, míg ő egy koszos tolvaj. Szégyellte magát, nem akarta hogy a lány így lássa. Aztán meglátta, hogy sorstársai portyázó sikátorának szájánál megállt. Tudta, hogy baj lesz. De mire odaért már elkésett. A lányt lefogták és éppen kirabolták. Ahogy a Patkány nevű srácot nézte, nem csak rablásról volt szó. Bele kellett avatkoznia. Bírta a srácokat, de a lányt jobban kedvelte. A bunyót ő nyerte, sokkal nagyobb és erősebb volt náluk, így nem is csoda, hogy néhány öklös után elmenekültek, persze ez nem jelenti azt, hogy nem kapott néhány ütést. A harc során Annabell a koszba esett, így lila ruhája csupa kosz volt, de ez nem zavarta. Amint csak tudott felállt és a falhoz lapult. Amikor vége lett Luca hátát bámulta.

-Luca.

Tétova és halk volt a hangja, de ennek ellenére a fiú meghallotta.

-Üdvözlöm Annabell kisasszony.

Luca nem hajolt meg mint egyszer, mikor az erdőben találkoztak. Zavartan vakarta a fejét és féloldalas mosolyt küldött a lány felé.

-Megsérültél.

Annabell remegő lábakkal ment a fiúhoz, hogy egy kendővel letörölje a vért felrepedt ajkáról. Óvatos volt, mozdulatai lassúak.

-Annabell....

Luca suttogva mondta ki a nevét.

-Kerestelek.

-Tudom.

-Miért bujkálsz?

Luca megfogta a lány csuklóját, a fiú felismerte a kendőt, ezt meg ő adta neki, ennek tudatában jóleső meleg érzés terjedt szét a mellkasában.

-Veszélyes a város. Nem vagyok jó családból való. Nincs pénzem. Nem láthatnak minket együtt.

-A családom nem szólhat bele, hogy kikkel vagyok. Erre már rá jöhettél volna.

Luca elmosolyodott. A lány olvadozott a látványtól, ahogy Luca is. Óvta a lányt, vele akart lenni és a szavaitól csak forrt a vére. A lánynak még mindig erdő illata volt. Bőre makulátlan és ragyogó. Ajkai pedig hívogatták. Érdes koszos, kezével simogatta Annabell arcát. A világ megszűnt körülöttük. Annabell egyre közelebb és közelebb ment hozzá. Szájuk csak pár centire voltak.

-Nem helyes...nem helyes ez.

De Annabellt nem érdekelte. Szájuk összeért.