Van olyan hogy örökké? [✔️]

ɴᴇᴍ sɪᴋᴇʀᴜ̈ʟ

                                      Laney

Az elmúlt két hét csodás volt. Mindenki lázasan készült a továbbtanulásra én pedig csak tengődtem. Próbáltam nem magamra hárítani a figyelmet. Alexxel elhidegültünk egymástól. Persze ugyanúgy értem jött, ugyanúgy megcsókolt, ugyanúgy fogta a kezem de nem szívből történt minden. Csak a látszat miatt. Valami történt amiről nem tudok. Valaki biztos mondott neki valamit.

Első óra után Hunterrel beszélgettem. Megvitattuk a jelenlegi kapcsolati státuszunkat.

- Figyelj, szerintem senki nem mondott semmit Alexnek. - bizonygatta Hunter.

- Nem is tudom, szerintem mondtak neki valamit. És Andrewval most mi a helyzet? - kérdeztem.

- Most stagnálunk. Még nem vagyunk együtt, de úgy érzem hogy Andrew megbocsátott, de még mindig visszakozik. - ismerett Hunter a helyzetet.

A suliban semmi érdekes egyéb nem volt. Órák mondhatni csendben teltek az RPG sem basztatott senkit ma egyszóval nyugis nap volt a mai.

Órák után megvártam Alexet aki kinyitotta a kocsit én pedig beszálltam. Alex is beült mellém majd elindította az autót. A sulitól kikanyarodva nem haza indultunk hanem a közeli tavas parkba.

- Miért megyünk a tavas parkba? - kérdeztem furán.

- Ott akarok beszélni. Nyugodtabb környezet. - felelte Alex.

Megrántottam a vállam és tovább bámultam az utat. Alex a park parkolójában állt meg és kiszállt. Én követtem őt. A tóval szemben álló padon foglaltunk helyet. Alex rám nézett majd elkezdődött.

- Mégis mikor akartad elmondani, hogy nem mész tovább tanulni? - kezdte erélyesen.

- Mi? - kérdeztem vissza mintha nem tudnám miről van szó.

- Azt kérdeztem mikor akartad elmondani nekem hogy itt maradsz? Ezt együtt kellett volna kitárgyalnunk. - mondta.

- Nem kellett semmit sem együtt kitárgyalnunk. Én eldöntöttem és el akartam mondani neked csak még nem tudtam hogyan. - feleltem.

- Tehát így állunk? - kérdezte cinikusan.

- Hogy?

- Hogy kizársz az életedből. Része vagyok egyáltalán? - kérdezte fennhangon.

- Része vagy persze. - bizonygattam.

- Nekem nem úgy tűnik. És mégis miért nem mondtad el? - kérdezte.

- Mert.... - kezdtem volna mondani.

- A betegség miatt? - kérdezte.

Abban a pillanatban lesütöttem a szemem. Alex tudta, hogy bele trafált.

- Ezt nem hiszem el.

- Mit? - kérdeztem.

- Hogy nem mondtad el. A betegséget megoldottuk volna, de te helyettem is döntöttél! - kiáltott Alex, nekem pedig valami nagyon elgurult.

- Az egészségemnek annyi! Meg fogok halni! Fogd már fel! - kiáltottam rá sírva.

- Nem. Nem mondhatsz ilyet!

- De de mondhatok! Mert én itt maradok te pedig elmész. Kurvára elmész!

- Ha előbb beszéltünk volna akkor most nem mennék el! És különben is még maradhatok! De te egyszer sem mondtad, hogy maradjak, mert mindig csak magadra gondolsz és magaddal törődsz! - mutatott rám Alex.