Interjúk

Interjú a Talán egy nap írójával

Mit kell tudni rólad az olvasóknak?

Azt, hogy borzasztó sokat beszélek, és gyakran eltérek a tárgyról, szóval ez az interjú valószínűleg hosszabb lesz, mint amilyennek lennie kellene.

Miért döntöttél úgy, hogy olyan komoly témáról írsz, mint a párkapcsolaton belüli bántalmazás?

Mindig is komolyabb témákról írtam, szeretem feszegetni a határaimat. Éppen ezért eleinte maga a kíváncsiság hajtott – hogy képes lennék-e hitelesen írni egy napjainkban különösen jelentős problémáról, valamint érdekelt az ilyen helyzetbe kényszerült nők élete. Úgy vettem észre, hogy ebben a témában nem igazán születnek történetek, ahol pedig megjelenik, általában mellékszál, múltbéli esemény.

Közel fél éves kutatómunka van a történet mögött, ezalatt fórumokat olvastam, amiben bántalmazott nők osztják meg az érzéseiket, élethelyzetüket. Nagyon beleástam magam a témába, mert nem szerettem volna butaságokat írni. Bevallom, kezdetben nagyon megviselt ez az információgyűjtés, valamint elképesztő nehéznek is tartottam. Ezalatt az idő alatt nem találkoztam egy olyan emberrel sem, akinek a látásmódja megegyezett volna máséval – itt jöttem rá, hogy ez valóban egy olyan szituáció, amit kivétel nélkül mindenki máshogyan él meg, éppen ezért féltem, hogy nem fogom tudni megalkotni Amandát – de aztán láss csodát megalkotta ő saját magát annak a sok nőnek a képében, akik egy ilyen kapcsolatban ragadtak.

Na, de most, hogy szépen elkanyarodtam a témától: A kezdeti kíváncsiságomat felváltotta az, hogy empátiát ébresszek pár olvasóban. A Talán egy nap egy nagyon megosztó történet, és követeli a befogadó közönséget, mert az áldozathibáztatás sokkal nagyobb probléma, mint azt én eleinte gondoltam volna. A legtöbb ember nem tudja, mi folyik a zárt ajtók mögött, miért nem lépnek azonnal a bántalmazott felek. Amellett, hogy Amanda történetét bemutatom, Nathan, a bántalmazó is nagy szerepet kap, hogy éreztetni tudjam, milyen nyomás alatt vannak az áldozatok, és hogy a manipulatív viselkedésük az esetek legnagyobb részében, még ha tudat alatt is, de mekkora hatást gyakorol ezekre a személyekre. Nyilván nem változtathatom meg mások véleményét, ha makacsul ragaszkodnak a „gyenge nő" kifejezéshez, amiért nem lép, de ha már csak egy kicsit is sikerült elgondolkodtatnom valakit, akkor azt hiszem, megérte az a sok belefektetett energia.

A történeted mely részeinek a megírását tartod a legnehezebbnek? Miért?

Ó, az egész egy rémálom. Viccen kívül, Amanda karakterét a legnehezebb megvalósítanom. Annyi érzelem játszik benne egyszerre, hogy néha még én is megijedek, félek, hogy nem sikerül megfognom a lényeget. Szóval egyértelműen azok a legnehezebb részek, amiben Amanda lelkivilága van hangsúlyban, főleg azokban a fejezetekben, amikben Nathan erőszakos vele.

Ami pedig szintén nehéz, de nem kifejezetten fejezetekre koncentrálódik, az az egyensúly megtalálása. Aaron is egy kulcsfontosságú szereplő, és egyszerűen imádok közös jeleneteket írni vele és Amandával, de sokszor félek, hogy ez elveszi a történet komolyságát. Szóval, ha nem konkrét rész megírásra gondolsz a „nehéz" szó alatt, akkor egyértelműen ez lenne a válaszom.

Mit üzennél azoknak, akik most fogják elkezdeni a Talán egy nap olvasását?

Hogy készüljenek fel, mert annak ellenére, hogy vannak könnyedebb fejezetek, keményen ábrázolom a valóságot, ami még az én gyomromat is felkavarja írás közben.

Hogyan küzdesz az írói válság ellen?

A Talán egy nappal még nem volt komolyabb írói válságom, mert már konkrét vázlattal ültem le alkotni. Viszont ha mégis úgy érzem, nem tudom, hogyan és merre, akkor abból semmi sem rángat ki. Próbálkoztam zenehallgatással, olvasással, rajzolással, de ezek csak még jobban elvonták a figyelmemet a történetről. Talán a legjobb, amit ilyenkor tehetek – legalábbis általában ez válik be – hogy leülök, és írok. Vagy egy újabb fejezetet – amit aztán nagy valószínűséggel kitörlök, mert annyira rossz – vagy pedig a korábbi fejezeteket egészítem ki, csinosítgatom.

Vannak olyan szerzők, akik inspirálnak téged?

Mivel realisztikus, lélektani regényeket írok, az esetek többségében az átlagemberektől inspirálódóm, esetleg dalszövegekből, idézetekből. Persze a könyvek is nagy hatással vannak rám, de konkrét ötletet még nem kaptam egytől sem, csupán az írói hangomat segítették megtalálni.

Mi volt a legjobb tanács, amit az írással kapcsolatban kaptál?

Hogy laaaaaassaaabbaaaan. A first draftom valami hihetetlenül rossz szokott lenni, ami miatt nehezen találok bétát, mert mindenki borzalmasnak tartja. A Talán egy nappal is így volt, összesen körülbelül tíz bétát vesztettem el már az első pár fejezet után, mert nem tetszett nekik az írásmódom, hiteltelennek, gyorsnak érezték a cselekményt. Amikor elküldtem a javított verziót azoknak, akik adtak neki egy esélyt, szerencsére világossá vált számukra, hogy az előző csak egy durva vázlat volt – amiből aztán a 90%-át kivettem, de ez már részletkérdés.

Ebből kifolyólag pedig a másik legjobb tanács, hogy mindig legyen first draftom.

Ha beülhetnél egy kávézóba egy tetszőlegesen kiválasztott íróval, ki volna az és miért?

Nehéz lenne a választás Jennifer L. Armentrout és Elle Kennedy között, de azt hiszem, az előbbit választanám – már csak azért is, mert Daemon Black volt az első könyvbéli álompasim (aki azóta is rendületlenül viseli ezt a titulust).

Jennifer írói stílusa minden alkalommal magával ragad, ha a könyveit olvasom – legyen az romantikus fantasy, vagy new adult regény. Hiába mondhatni sokszor klisésnek a cselekményeit, a karakterei minden alkalommal magukkal ragadnak, és tartom magam ahhoz, hogy ő a legjobb az álompasik megalkotásában. (És mindenhol megjelenik az Odaát, ami már önmagában is az imádat-tárgyát képezi nálam)
Elle Kennedyt pedig azért választanám, mert eddig tőle olvastam a legrealisztikusabb könyveket. A karakterei olyan valósak, hogy nehéz rájuk szimpla szereplőkként gondolni. Lenyűgöző, ennek a titkát például nagyon szívesen megvitatnám vele.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Először is természetesen az, hogy befejezzem a Talán egy napot.

Hagytam magamnak kiskapukat a történet során, így a baráti társaság többi tagjának a történetét is tervezem megírni. Amint kiteszem Amanda életéhez az utolsó pontot, elkezdem publikálni Vivian regényét, amin az elmúlt hetekben kezdtem el dolgozni – és bár szerintem nem árulok el újdonságot; ez sem lesz egy könnyű menet.

---

SerenaSinclairWP történetét a profilján megtaláljátok!^^