Interjúk

Interjú a Synus írójával

Mit kell tudni rólad az olvasóknak?

Mennyire érdekes kérdés! Mert, ugyebár, az embernek van egy bejáratott bemutatkozása, amibe beleválogatta a legfontosabb tudnivalókat. Ez az én esetemben talán az, hogy nagyon szeretek írni, sokat jelentenek számomra a barátaim, főleg magányos, indoor hobbijaim vannak, újabban egy gyengéd szeretet alakult ki bennem az állatok és – koromból adódóan – a babák iránt, de ezek basic tulajdonságok, amik az olvasók többsége számára nem releváns.

Szóval igen, mit mondanék az olvasóimnak? Kezdetnek talán azt, hogy – mint már most látható –, Zoe tőlem örökölte a barokkos körmondatait. Hogy egy olyan ember vagyok, aki sok mindenen ment keresztül és ezért rengeteg személyes dolog köszön vissza az írásaiban absztrakt formában, főleg belülről inspirálódok. No, meg iszonyatosan kötődök a karaktereimhez, szóval igen, meg van, mit akarok! Nehezen szedem össze a mondandómat, mert inkább elfilozofálgatok a dolgokon, minthogy azonnal levonjam a konklúziót, és karakterközpontú vagyok. Azt hiszem, mindkettő meglátszik az írói pályámon: discovery-s vagyok, sok kerülőt teszek a plotban, mire rájövök, hogy a legrövidebb út két cselekménypont között még mindig az egyenes, illetve aki látja az aktivitásomat a Wattpadosok csoportban az tudja, hogy nem tudok nem órákig fecsegni a karaktereimről.

A történetben sok morális dilemma van előrevetítve vagy már most bemutatva. Ezek közül melyik a kedvenced, melyiket tartod a legfontosabbnak? Melyiket volt a legkönnyebb, és melyiket a legnehezebb megírni?

A kedvencem egy rendkívül elvont dilemma, ami még nem került felszínre sosem, de tervben van. Sajnos nem tudnám spoilermentesen összefoglalni, mert a regény spirituális szabályrendszerére épít, amit még nem bontottam ki az olvasóknak, de a létezés körül forog, és egy „melyik kezembe harapjak?"-jellegű problémáról van szó. Egyben ennek a dilemmának a felvázolása volt a legkönnyebb is, de a gyakorlatban még nem látom, hogy hogy fog működni. Optimista vagyok, szerintem sima lesz, de már nagyon sok mindenre mondtam ezt a Synusnál, és rendszerint tévedtem.

A legtöbb kihívást szerintem az egyik karakter élete körül felmerülő dilemmák jelentették – a háttere, a viselt dolgai, a módszerek, amiket képvisel, és ezzel szemben a helyzete meg persze a céljai, a vágyai, a benne rejlő ember. Egy nagyon összetett és fájdalmas igazságot kell bemutatni róla, és nekem személy szerint nehéz nem felmenteni őt a dolgaiért.

Ezzel egyenrangú problémákat fog okozni az egyik antagonista (három lesz a tervek szerint). Nagyon meg kell indokolni, hogy miért nem alkalmazható rá az #AntagonistNumberTwoDidNothingWrong hashtag. Majd meglátjátok, miért – ha jól csinálom. Ha nem csinálom jól, akkor jöhet a second draft.

Mit üzennél azoknak, akik most fogják elkezdeni a Synus olvasását?

Először is azt, hogy ne ijedjenek meg az első fejezet első felétől, mert igyekszem emlékeztetőket írni a narrációba, ha a történet elején elhangzott információk valamelyike előkerülne egy új kontextusban. És, hogy remélem, nekik is legalább annyi örömet fog okozni a Synus – már amennyire egy ilyen komor történet esetében lehet örömről beszélni –, amennyit nekem a megírása.

Meg izé, nyugodtan kommenteljenek, ami csak eszükbe jut! Mind az elemzéseket, mind a tömör „reakciókommenteket" nagyon szeretem, jó látni, ha működik, amit csinálok. A Jen fanclubba pedig a negyedik fejezetnél indított kommentláncba lehet jelentkezni. :P

Hogyan küzdesz az írói válság ellen?

Amióta felismertem, hogy szellemi frissesség, és egy megfelelő, elmélyült mindsetre van szükségem az íráshoz, azóta megpróbálom ezt előkészíteni. Pihenek, inspirálódok (például az ötödik fejezet vallatószobai jelenete előtt végigjátszottam a Kihallgatás részt a Detroit Become Humanből, hogy érezzem, milyen irányba mehet az a szakasz, meg milyen jellegű feszültség terjeng a falak között). Illetve tudni kell, hogy zsigeri szinten érezni szoktam, ha valami off a draftban, annyira, hogy el is mehet a kedvem a fejezettől. Ilyenkor ezt fel kell ismernem, és ki kell elemeznem, hogy miért érzem kényelmetlennek, úgymond „hamisnak" a terveket és esetleg az eddig leírtakat.

De néha csak van, hogy túl sok volt minden, a hangulatom nem teszi lehetővé a haladást, és fel kell töltődnöm. Azt a legnehezebb amúgy, mert a kikapcsolódás nem tartozik az erősségeim közé.

Vannak olyan szerzők, akik inspirálnak téged?

Jerome David Salingert és Kae Westát tudnám megemlíteni.

Salinger szerintem az E/1 egyik nagyágyúja, ráadásul a szereplők lélektanát olyan casual módon csempészi a sorok közé, hogy például a Zabhegyezőben sokadik olvasásra is felfedeztem egy csomó fontos információmorzsát Holden problémáiról. Imádom, hogy mennyire magasról tett az írói elvárásokra, hogy néha már kimondottan pofátlan volt a szövegben (gondolok itt a Seymour: Bemutatás elejére), és hogy pont ezért működött.

Kae Westának a karakterközpontú szemlélete inspirál elképesztően, és az a mély szeretet, amivel a történeteihez és a szereplőihez fordul. Gyönyörűen ír, ott van a lelke a sorok között, nem riad vissza a történet során megjelenő érzelmektől, a szereplők impulzusaitól (én igen, és ez egy nagy gyengeségem). Ő inspirált arra például, hogy a romantikus szálban legyek bátrabb, mert azt a gátlásaim miatt eléggé eltussoltam.

Mi volt a legjobb tanács, amit az írással kapcsolatban kaptál?

Hagyjam rá a karakterekre, ők néha jobban tudják, mi kell a történetnek. Ezt pont Kae mondta.

Ha beülhetnél egy kávézóba egy tetszőlegesen kiválasztott íróval, ki volna az és miért?

Dan Simmons. Igaz, lassan, de a Hyperioni énekeket olvasgatom tőle (ez megint egy nagyon rossz szokásom), és egy technikai nagyágyú az első könyv. Nagyon érdekelne a gondolatmenet a megoldásai mögött, hogy ő milyen logikával, metódussal dolgozik. Úgy érzem, sokat tanulhatnék tőle.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Ugyanaz, mint az elmúlt tíz évben: befejezni a Synust, összehozni a second draftot, lehetőleg végső formájára csiszolni a sztorit, aztán zaklatni vele a kiadókat, meghódítani a világot, lefordítani angolra, még egyszer meghódítani a világot, majd bejelenteni az egyik E3 konferencián a játékot belőle. :D

Jó, ennek a nagyja már csak vad fantázia, de a kiadatást és az angol fordítást komolyan gondolom. Illetve lehet, talán, még nem 100%, meg kell róla kérdeznem az androidomat, az ügyvédemet és a leendő kiadómat, hogy nem-e lehetne-e esetleg egy prequel történet egy bizonyos Riley Morgan nevű fiatal emberről. De ezt csak akkor, ha én is látom az értelmét az ötletnek.

És végül:miért van mindenhol rosszul írva Rájli neve? :D

No, hát ez egy végtelenül érdekes kérdés, ugyanis köztudott, hogy a Riley névnek rengeteg alakja van amúgy. A Raghallach névből alakult ki, és amúgy amerikában a legnépszerűbb, öhm... Szóval... Női név. Mert amúgy ez egy uniszex név. De ezt nem tudtam, és odaadtam egy... Agresszív... Őhm, nos, mondhatni, Simbának. Igen, egy chaotic-aggro Simbára emlékeztet a srác.

Khm.

Szóval, van ugye a Riley, a Raleigh, Rylee, Ryleigh, Reilly, és akkor nálunk a Rájli, ami egyértelműen a hivatalos, MTA által elfogadott forma, és már a Raghallach előtt is létezett. Talán az őskor első szava lehetett, amely minden anyanyelvbe beivódott, de csak nálunk maradt fent, mert ugye a magyar az az ősnyelv, meg minden.

Nos. Az a helyzet, hogy mint említettem, Riley egy problémás problémamegoldókészségekkel rendelkező fiatalember. És ő nekem azt mondta, hogy ő biza' Riley. Nem Raleigh, nem Rylee, nem Ryleigh, nem Reilly, és még csak nem is Rájli. A név utóbbi formája annyira érzékenyen érintette, hogy áttörte az összes létező létsíkot, és aszonta, meg fog csapkodni a keresztjével, ha átírom. Ami nem jó, mert akkor nem tudom befejezni a Synust.

Szóval értem én a problémát, hogy a Riley névalak helytelen, de meg kell értenetek, hogy az életem múlik rajta, szóval ja. Bocsi.

---

LexHCaulfield történetét a profilján olvashatjátok!^^