Az Örök Tavasz Szeráfjai

3. fejezet

Emi az óceánpartra érve nézelődött. Amint egy ponton megakadt a tekintete, elégedettség töltötte el. Sette a puha, fehér homokos parton ülve hallgatta a sirályok hangját, és a víztükröt kémlelte, ahogy az a nap fényes sugarait veri vissza. Emi csatlakozva hozzá a víz feletti horizontot figyelte békésen.

- Sejtettem, hogy itt talállak.

- Emi.

- Van még egy pár általad kedvelt hely, de mivel azoknál nem láttalak, hát idejöttem.

Sette elmosolyodott.

- Túl jól ismersz már. Tisztában voltam vele, hogy előbb utóbb rám találsz. De azért próbáltam kicsit késleltetni.

Emi lehuppant az elnök mellé.

- Ez nem vall rád. Te nem ilyen vagy.

- Milyen az a "nem ilyen"?

- Nem szoktál a dolgok elől megfutamodni csak úgy.

- Ez most teljesen más.

- Más lenne?

- Jelenleg nem iskolai rendezvények szervezésében kell részt vennem vagy klubokkal tanácskoznom, sem pedig diákoknak segíteni a mindennapi gondjaikban. Amibe most csöppentünk...meghaladja a józan ész határát.

- Rengetegszer kerültél már szembe kezelhetetlen problémákkal, mégis mindig megoldottad őket. Nem véletlenül vagy az iskola hőse. Bármennyire kilátástalannak is tűnik egy helyzet, te találsz megoldást.

- Megoldást? Mire? Arra, hogy talán soha többet nem látom anyát és apát? Sem az osztálytársainkat, vagy a diáktanács többi tagját? Te nem aggódsz értük? Nem aggódsz anyukád miatt? Miért vagy ilyen nyugodt??

- Nem állítom, hogy nem aggódok. Én is félek. De tudod mit? Ha elveszítem a józan eszem, a körülmények már le is győztek. Ezt tőled tanultam. Kettőnk közül mindig is te voltál a precízebb. Képes voltál bármikor hideg fejjel felmérni a helyzetet. Akkor most miért nem?!

- Mondtam már. Elvesztettünk mindenkit, még csak azt sem sejtve hogyan. Az idő leállt. Mi van, ha örökre ebben az időhurokban ragadtunk?? Ráadásul természetfeletti ellenségek támadtak ránk. Mindezekről jóformán semmit sem tudunk, vakon tapogatózunk.

- Ezekkel én is tisztában vagyok. Osztozom is az aggodalmadon. De engem nem tudsz átverni. Nagyon jól tudom, hogy nem ez a bajod! Kérlek, ne hazudj nekem!

Emi gyengéden megfogta Sette kezét.

- Az erőd az oka, igazam van?

Sette nem felelt.

- Ahogy gondoltam. Megrémültél tőle.

- És ha igen??

Habár Sette valamiért arra számított, hogy Emi emiatt kevesebbnek nézi, a lány ehelyett kedvesen és megértően reagált.

- Azzal sincs semmi gond. Sokan így lennénk vele. A múltadat figyelembe véve ez pláne érthető és teljesen normális.

- Hogy...? Nem tartasz gyávának?

- Egy ideje rájöttem már valamire. Volt időszak, amikor kiakartál lépni a diáktanácsból, ugye?

Sette keserűen, kedvtelenül bámult maga elé a homokba.

- Mint tudod, kiskoromban mindenki lekezelt a betegségem miatt. Sosem kerültem el az emberek figyelmét. Azt követően, hogy felépültem és fejlesztettem magam jó pár dologban, nem sok időbe telt, mire középiskolásként mindenki hozzám kezdett fordulni a problémáival. Szívesen is segítettem mindenkinek. Megdobogtatta szívemet a boldog emberek arca. Mikor a diáktanács elnökévé váltam, erre még több lehetőségem nyílt. Noha az ezzel járó elfoglaltságok és terhek csak napról napra nőttek. De nem is ez a fő gond. Egyre inkább különleges bánásmódban részesítettek. Nem érezhettem magam átlagos, normális embernek. Ha a folyosón megláttak, legtöbben gyorsan elálltak az utamból. Annak ellenére, hogy állítólag sokan kedveltek, senki sem barátkozott velem. Ugyanis megközelíthetetlennek tartottak, túl kevésnek érezték magukat hozzám. A meggazdagodott és híressé vált szüleim hírneve is csak olaj volt a tűzre. Mindezeket azért hoztam most szóba, mert kiskoromban nem volt esélyem a normális életre, ahogyan az utóbbi években sem. Mindkét időszakban "más"-ként tekintettek rám, csak az okok különböztek. Én csak átlagos, boldog életet akartam pár baráttal. Nem többet. Erre most mi történik? Egy olyan képesség jut a birtokomba, amivel örökre elveszik a remény parányi szikrája is, hogy normálisan élhessek. Nem beszélve arról, hogy diáktanács elnökként is majdnem összerogytam az azzal járó felelősségtől. Akkor egy ilyen kaliberű teherrel hogyan birkózhatnék meg? Életekről van szó. Az erő meg belülről emészt. Az a megérzésem, hogy uralni akar engem mindenképp. Egyszerűen rettegek.