Örökzöld-város egy meseszép hely, ahol a középiskolás diáklány, Cosette Rosengart is él. A lány élete egyik napról a másikra új fordulatot vesz, amikor észreveszi, hogy a világ, amiben él, teljesen a feje tetejére állt. Furcsa és megmagyarázhatatlan...
Csendes tavaszi délután volt. A Nap meleg sugarai simogatták Cosette arcát, aki egy padon ülve aludt éppen. Lassacskán ébredezett, majd amikor már teljesen magánál volt, körülnézett. Egy virágokkal és fákkal teli parkban tartózkodott.
- Hol vagyok...? Mégis milyen nap van?
Nem jutott eszébe miért is lehetett ott, ahogy az sem, hogy mit csinált a mai nap során. Előhalászta telefonját, melynek kijelzője a következőt mutatta:
"Április 22. Szombat 16:08"
Mielőtt tovább elmélkedhetett volna ezen, valaki a háta mögül vidáman rákiáltott, majd hirtelen megérintette vállát.
- Megtaláltalak!
Cosette összerándult ijedtében.
- Emi! Nem megmondtam neked, hogy ne csináld ezt?!
- Bocsi, bocsi! De nem tudtam ellenállni. Egyszerűen megunhatatlan.
Ez a személy nem más volt, mint Emilia Boneri, az ő legjobb barátja.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou télécharger une autre image.
Éppen nevetgélt Cosette reakcióján, akinek nem nyílt esélye megszólalni, mert Emi megragadta csuklóját, és magával rángatta.
- Gyere Sette! Menjünk a fagyizóba!
- Hé, várj már! Nem emlékszem, hogy ígértem volna neked ilyesmit.
- Nem mindegy? A lényeg hogy jössz és kész!
A Sette-nek becézett Cosette megadta magát Emi követelőző magatartásának és sietve továbbálltak.
- Egek! Olyan vagy mint egy nagy gyerek. Hogy bírom én ezt már évek óta...?
- Ne panaszkodj! Egyébként meg igazad van. Én egy nagy gyerek vagyok, neked pedig kötelességed gondoskodni rólam, Sette nővérkém.
- Nővérkéd? De hisz csak fél évvel vagyok idősebb nálad...
Örökzöld-város kis, vidékies hely volt. Híresnek számított a sok parkos övezete és családias légkörű üzletei miatt. Az utcán ballagva Sette-nek feltűnt, hogy a város túlságosan csendes. Néhány mellettük elrohanó, ismeretlen gyereken kívül senki sem volt az utcákon.
- Szerinted nem furcsa, hogy szinte egy darab ember sincs a környéken?
- Hmm...most, hogy mondod, egy kicsit az. De hétvége van. Olykor mindenütt előfordul, hogy az emberek inkább otthon lustálkodnak. Így talán most nem is kell a fagyiért sorba állni!
Sette elmosolyodott.
- Te aztán tényleg mindenben a jót látod.
Emi egy pillanatra megállt, és vidáman barátnőjére bámult.
- Hisz ismersz már, nem? Olyan nem létezik, hogy engedjek a letörtségnek, vagy bármilyen negatív érzelemnek.
