No Brakes

13.rész

Nálam hagyta a jegyeket, hogy vegyen valamit inni, megbízott bennem annyira, hogy csak úgy nálam maradhassanak, nem félve attól a lehetőségtől, miszerint lehetnék egy mocskos tolvaj, ettől pedig nekem is elszállt minden félelmem. Mikor visszaért a kezembe adott egy pohár kólát és beszélni kezdett.

-A nevem amúgy Harry Benson, már ha érdekel.

-Destiny Collins.

-Ez hanyadik koncerted?

-A harmadik.

-Mi volt az előző kettő?

-The Rasmus még 2012-ben, Depeche Mode 2013-ban. Te gondolom többön vagy túl.

-Green Day, Paramore, de általában fesztiválozni járok.

-Én midig akartam menni, sose jött össze.

-Nem olyan nagy élvezet, utólag persze hatalmas élmény. Hány éves vagy?

-16 leszek. Te?

-19.

-Barátnőd van?

-Menyasszonyom.

-Miért nem jött veled?

-Külföldön tanul, nem tudta megoldani.

-Akkor be kell érned az én társaságommal.

-Megteszi. Neked van pasid? Gondolom sorban állnak.

-Nincs és máshoz állnak sorba.

-Majd rájönnek, hogy te kellesz nekik.

-Nem azért cseréltem jegyet, hogy motivációs beszédet hallgassak.

-Sajnálom.

-Túlélem.

A nyitásig tartó idő hamar eltelt és kezdetét vette a motozás, zsebkipakoltatás, velünk semmi kifogásolnivalójuk nem volt, így bejutottunk, egészen a legelső sorba. Ott vártuk meg amíg az előzenekar játszani kezdett, majd jött a fő attrakció, az aréna egy emberként tombolt ugyanis ez a banda élőben mégjobb mint lemezen, a koncert felénél, mikor éreztem kezdek megsüketülni Chester levette a pólóját, leugrott a színpadról és végigsétált az első sorban állók előtt, lepacsizott velük, mindenki fogdosta ahol érte. Megállt előttünk én a szöveget énekeltem a tömeggel, el sem hittem milyen közel áll hozzám, nem tudtam mit tegyek, engem nézett ezért integettem, közelebb lépett átölelt, "Csak így tovább csendes gyilkos" -mondta a fülembe, mire ezt felfogtam már messze járt, ezt valószínűleg azért kaptam, mert én voltam az egyetlen aki nem akarta berántani a tömegbe, vagy másért, de nem tudtam rájönni, nem is kellett a show pörgött tovább, újra ugrálni keztem és élveztem a zenét.  Egyszer sajnos minden jónak vége van, így a hangzavar is elcsendesült, az emberek, pedig egymást lökdösve indultak a csöppnyi ajtó felé, nem egy könyököt és térdet csaptak hozzám, általában erős lánynak tartom magam, akit egy bunyóban nem tudnának lecsapni, de akkor, ott kicsi voltam és törékeny, elvesztem az ár pedig sodort magával a parkolóig, gyorsan megkerestem a kocsinkat, de a többiek még nem voltak kint, ahogy vártam őket észrevettem, hogy jobban leizzadtam, mint maga Chester Bennington, mintha megcsináltam volna az Ice Bucket Challange-t, vagy tudomisén, keresztapuék meg odaértek. Beszálltunk és tudomásul kellett vennem, miután kiszállok az autóból, ísmét mindet normális lesz, szürke és unalmas, ezzel a gondolattal a fejemben és a rádióból üvöltő Final Masquerade-del a fülemben aludtam el.