GREATER GOOD

×7×

Kelletlenül elhúzza a száját, ahogy a fotelébe süppedve nagy kortyot küldd a korábbi alkohol után. Szólásra nyitja a száját, de végül inkább visszazárja, és fejét kissé oldalra dönti. Csapzott tincsei a homlokába lógnak.

-Mi, az aranyvérűek adjuk a társadalmunk, a varázslók magját. Mi vagyunk az erősebbek, a mi történelmünket akarják bemocskolni, és ha a fal valaha ledől köztünk és a muglik között, a torz sárvérűeknek csak akkor lesz esélyük, ha MÖGÉNK bújnak el a saját barátaik, rokonaik elől. Ezért nem akarja a Nagyúr, hogy a Roxfort minden diákot befogadjon.-közelebb sétálva hozzá kikapom a kezéből a poharat, és egy levegővel húzom le a majd két ujjnyi italt, mire felhorkan.-Gondolj csak bele. Ott van az a Hermione, akiről meséltetek nekem. Egy sárvérű az iskolaelső? Mi lesz a következő? Mágiaügyi miniszter lesz? Mit gondolsz, mi lenne az első tette? Visszaszorítaná az aranyvérű nemességet, és sokkal több teret szorítana piszkos vérű kis sorstársainak, akik hatalmat kaphatnának. Keverni akarnák a mugli dolgaikat, a mi hagyományainkkal. Gyengék lennénk általuk, és csak úgy, kényük kedvük szerint megtorolnák a sérelmeiket, amiket a védelmük érdekében kellett elviselniük.-legyintek. Fintorogva igyekszem még pár cseppet kinyerni az üres kristályból, és mikor nem sikerül, elegáns mozdulattal inkább az üveg dohányzóasztalra helyezem.-Érted már? De persze, a félvérek is kellenek. Azok, akik kiharcolják maguknak a helyet közöttünk, azok, akik esetleg generációkkal ezelőtt kvibli rokonnal rendelkeztek. Nemesek vagyunk, Draco Abraxas Malfoy. A Nagyúr pedig bármilyen módszerekkel hajlandó védeni az egyre ingatagabb lábakon álló társadalmunkat, ami még el tud szigetelődni a primitív mugliktól.

Megrezdül, ahogy mutatóujjammal óvatosan lesimítok az arc csontja mentén, egészen az alsóajkáig.

-Sakk figuránk vagyunk a jövőért, egy Sötét Nagyúr kezében. De mindenkinek meg kell hoznia a maga áldozatát ebben a háborúban. Meghalhatunk. Elfoghatnak. Veszíthetünk. De itt lehetünk egymásnak, Draco. Nem kell egyedül harcolnunk.-a fotelének vastag, bőrborítású karfájára ülök. Vékony, hófehér ujjaim szinte világítanak a félhomályban, ahogy felé nyújtom a kezem, várva, hogy tenyere összekapcsolódik e az enyémmel.

-Együtt, Capella Pollux Altair.

Egymás mellett lépünk be a rideg, díszes terembe, ahol férfiak és nők sorakoznak, többen arcukat maszkkal takarják el. Ahogy elhaladunk előttük, egyikük sem mozdul meg, rezzenéstelenül igyekeznek bámulni egy pontot magukkal szemben.
 
Mi azonban csakis magunk elé pillanthatunk; egy trón szerű széken, egy emelvényen ott ül ő, korunk Sötét Nagyura, Lord Voldemort.

Elé térdelünk, és alázatosan csókot lehelünk a talárjának széle fölé, felegyenesedni azonban egyikőnk sem mer, amíg a karcos hang felettünk kacagni nem kezd, és felszólít minket, hogy álljunk elé.
Alig fél méterre egymástól megállunk, és véletlenül sem engedjük meg magunknak azt a tiszteletlenséget, hogy az Urunk szemébe nézzünk.
 

-Oh, az ifjúság. Milyen mámorító is a fiatalság.-cicceg, majd hosszú, hegyes ujjaival int valakinek mögöttünk.