Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

•Tizenkettedik Fejezet•

Jövő pénteken lesz az iskolai halloweeni buli. Ami aggasztó. Mert végülis a maximalista hozzáállásommal a legtökéletesebben szeretnék keringőzni Mr. Vance-szel, és a szűkös időbeosztás miatt csak szerdán tudtunk próbálni duplaórában ugye, azokon az ikonikus péntekeken és már csak a jövő hetünk maradt vissza, plusz az egész csütörtök és péntek. Nem igazán értettem a nagy kapkodást a próbák miatt. Egyre jobban közeledtünk a jövő pénzekhez, ezáltal a tanárokban és diákokban is érezhető volt a feszültség, és a maximalizmus. Már rég nem tűnt olyan mókásnak ez a tanár-diák táncolás, mint az elején. Könyörtelenül beszéltünk egymással, ha rontottunk, akkor más is rontott, a tanárok is elvesztették türelmüket a diákok felé, és ugyanez játszott fordítva is. Ha egy tanár rontott, akkor joga volt a diák párjának kiakadni. Ha pedig egy diák rontott, megsemmisülve leoltotta a tanár párja. Érezhető volt már szerdán is az a tipikus negatív atmoszféra, mivel Beth és James is már kezdte elveszteni a türelmét. Pesszimistaként állítom be az egészet, de az egyetlen pozitívum az egész feszültségben az az, hogy majdnem kívülről tudjuk a koreográfiát, egyre jobban megy mindenkinek már, és szinte biztos voltam abban, hogy hibák nélkül letáncoljuk jövő pénteken ezt a négy perces számot.

Ami pedig a saját életemet definiálja egy szóval, azt hiszem nem találnék rá jobb szót, mint a káosz megnevezést. De szó szerint káoszban uralkodik az életem jelenleg. Amikor azt hittem, hogy a múlt hetem áll teljesen romokban, nem számoltam a mostani hetemmel. Az egészben az egyetlen boldogságom a keddi ruhapróba volt, ahova meglepetésemre Mr. Vance kísért el. Nem tudom miért tette, ha már ilyen őszinte vagyok. Egyszerűen vagy szánalomból, amiért pénteken elmondtam neki, hogy mindenki lemondta egytől egyig, vagy...nem. Azt hiszem tényleg csak azért jött utánam, mert megsajnált, és megszánt, amiért ilyen szerencsétlen diákkal van dolga. Igen, kétségkívül.

És kétségkívül besorolhatom életem egyik legmeghatározóbb pillanatába, mert nem minden nap kíséri el az embert egy Christian Vance kaliberű férfi keringő ruhát próbálni. Vagy csak maga Christian Vance, akit ne felejtsük el, hogy az iskola igazgatója. Nem tudom, igazából nem hazudtolom meg magamat azzal, hogy elég racionális személy vagyok, igazából tényleg ez a tulajdonság határoz meg engem a legjobban, de az elmúlt napokban kedd után, elgondolkodtam. Mr. Vance és az én kapcsolatom nem alakult zökkenőmentesen, azt hiszem eléggé fárasztom őt a hülyeségeimmel, mert még mindig csak egy tizenhét éves lány vagyok, ő pedig huszonkilenc körül van. Érettebbnek gondolom magamat, mint a többi velem egykorú lány, mégis úgy érzem sosem érnék fel hozzá. Ő a megtestesült flegmaság, egy domináns pöcs, de tudom, hogy valahol a szíve mélyén alapjáraton törődik másokkal. Ezt csak onnan tudtam megállapítani, hogy múlt pénteken zavarba jött, mivel nem tudott segíteni a mentális állapotomon. És azt se felejtsük el, hogy tényleg valami furcsa történhet, ha maga Christian Vance zavarba esik egy tizenhét éves diákjától.

Az, amit érzek, és amit szabadna éreznem üti egymást. Képmutatónak érzem magamat, amiért én papolok Shelby-nek, és a lány osztálytársaimnak arról, hogy Mr. Vance semmi több, mint egy Igazgató, de természetesen ha saját magamtól megkérdezném, hogy hogy érzek iránta, nem biztos, hogy gondolkodás nélkül rávágnám már az iskola igazgatója címet. Nem, valahogy már nem tudnám, és a keddi ruha próba után meg főleg nem. Soha életemben nem éreztem magamat annyira zavarban. Illetve nem is zavarban, hanem iszonyatos módon összezavarodottnak. Mr. Vance érintése miatt még mindig borsózik az egész testem, abban a pillanatban nem is tudnám megmondani mit éreztem. Tényleg leírhatatlanul furcsát. Egyfajta vágyat, és közben ott csilingelt a fejemben a vészjelző, hogy állítsam le, mert nagyon rossz személy simogatja a hátamat. De tartja a mondás, hogy az érzelmeinknek lehet a legnehezebben parancsolni.

- Itt vagy Bella? - lengette meg a karját előttem Abel, és fel sem tűnt, hogy ennyire elbambultam. Megráztam a fejemet feleszmélésképpen, és visszatértem a valóságba.