Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

33. Fejezet - Különkiadás

CHRISTIAN VANCE SZEMSZÖGÉBŐL
_______

Elfáradtam. Igen, kétségkívül egy iskolát vezetni nem egy könnyű dolog, és ez a feladat még a magamfajtákon is kifog. Tudtam, hogy nagy kihívás lesz számomra, ezért is vállaltam el ezt az állást. Szeretem a kihívásokat. Megmozgat a fantáziája, és a tudat, hogy minden rajtam áll. Az áldozatok, amiket meg kell hoznom a nemes cél érdekében mindig is adrenalinnal töltöttek fel, és imádom ezt az érzést. Igazgatónak lenni is valami ilyesmi érzés. De nyilván minden munkának vannak hátulütői, amiket az ember néha már nehezebben visel. Lelkileg, és fizikailag is képesek vagyunk ha csak egy pillanatra is, de elfáradunk. Valahol itt jártam én is jelenleg. Vezetni egy intézményt nem könnyű dolog. Könnyűnek látszik, nyilván.

Nyilván, mert a diákok csak azt látják, hogy a baszott drága gurulós fotelemben ülök, és egész nap nyomom a laptopot. Persze, valamilyen szinten ez jogos, de közben folyamatosan adminisztrálok, és intézkedem, ami nem egy egyszerű dolog. Az a koncentráció és precizitás, amit alkalmazni kell, kimeríti az ember agyát, és teljesen leszívja.

Na de elég az önsajnáltatásból, mert kevés dolgot utálok jobban, mint az önsajnáltatást.

Miután lement a pokoli érettségi hajrá az iskolában, és a végzős diákok összes írásbeli dolgozatát átjavítottuk a szaktanárokkal, a legutolsó névnél megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és dőltem hátra a székemben. Vége. A diákok leérettségiztek, az alsóbb éveseket pedig lassacskán lezárjuk, és ezzel hivatalosan is túléltem az első tanévemet, mint intézményvezető.

Brutális. Őszintén nem gondoltam volna, hogy kialvatlanságtól fogok szenvedni a végére, mégis elönt egy óriási büszkeség, amiért ilyen fiatalon megtaláltam a kihívást minden kis bukkanóban, és vagy könnyen, vagy nehezen, de átsiklottam felettük, és eredményes évet tudhatunk magunk mögött.

Összegezve, sok minden ért váratlanul az évben. Például a diákok vérlázító magatartása, ami talán nem is akkora baj, mégis elképesztőnek tartom, hogy Amerikában tízen évesen honnan szereznek folyton alkoholt az iskolai rendezvényeimre. Ahogy ültem az irodámban, hirtelen megmosolyogtatott a tudat. Akármennyire is szőrös szívű, és kemény vagyok, legbelül mindig a diákokon szórakoztam. Nem is, velük együtt, csak ők ezt nem tudják. Nem hallottam magamról vissza panaszt, és ez talán annak tudható be, hogy igyekeztem felvenni egy álcát. Egy olyan kemény és rideg álcát, ami akár egy felnőttet is képes megrettenteni, mert pontosan tudtam, hogy csak így kaphatok tekintélyt. Tiszteletet.

És persze az egyik legdilemmásabb dolog a diáklányok folytonos megszállottsága volt. A teóriák, amiket szövögettek rólam, a folytonos bámulás, a közelembe férkőzésük egy idő után teljesen kiborított. Szó szerint, még engem is megdöbbentett, és egy idő után egyre nehezebb és nehezebb volt ezt kezelni.

Ám mégis...mégis egy valaki berobbant az életembe, és nem is akárhogyan. Színtisztán emlékszem arra a napra, a legelső napra az iskolából. A rövid sötétbarna frufrus hajával, az igéző hatalmas kék szemeivel, a telt, sötétvörösre rúzsozott szája, és az a mérhetetlen szerencsétlenség, amivel jól magára hívta a figyelmet.

Isabella Jones.

Az én Bellám.

Többször és többször pörgettem azt a gondolatot a fejemben, hogy nem fog, és erősen tiltakozom afelé, hogy bármelyik diákommal viszonyt kezdjek. Igen. Így indultam én is az iskolába aznap reggel, és megfogadtam magamnak, hogy nem történhet meg ilyesmi. De mikor megláttam őt, Istenem...nem bírtam magamnak megálljt parancsolni. Ahogy rögtön pofára esett előttem az irodában, és belenéztem a szemébe, még csak nem is ismertem őt, de láttam vele a jövőmet. És ilyet soha senkinél nem éreztem.