Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

Prológus

Őszintén szólva, sosem gondoltam, hogy megtalálom a bordó bőrkötéses, üres jegyzetfüzetemet, amit még évekkel ezelőtt anya vett nekem azzal az ötlettel, hogy "kamasz vagy, írd le mit érzel!" Igazából sokszor vetettem rá a tekintetemet erre az ártatlan könyvre, de sosem volt annyira releváns, hogy az amúgy is ronda kézírásommal érdektelen információkat írjak le magamról, mint például a: "Kedves naplóm! Shelby tizedikben pofán vert biológia órán a tankönyvével, és vérzett az orrom." Azt hiszem ez kétségkívül groteszk, nem pedig édes, vagy esetleg mókás. Meg, amúgy sem volt az elmúlt három évem annyira érdekfeszítő, hogy papírra vessem az emlékeimet, ígyhát csalódottan a szekrényem aljába vágtam még anno, és az ott is hevert egészen máig.

Ahogyan pakoltam ki az új szobámba a dobozaimból, teljesen véletlenül akadt a kezeim közé ez a napló, vagyis egy üres füzet, amit bármire használhat az ember. Leroskadtam a nyikorgó egyszemélyes ágyamra, és fáradt, szomorú mosollyal simítottam meg a bordó bőrkötést. Már akkor is tudta anya, hogy a bordó a kedvenc színem, és egyszerűen élek halok érte. Mintha csak ezer éve lett volna, hogy csajos programokat tartunk, kávézni megyünk, vagy csak áthívom Shelby-t, és hármasban kicsit kikapcsolódunk néhány koktél mellett. De jó is volt!

Aztán a sok sok egyszeri alkalomból anya rendszeresen nyúlt a hűtőbe valamilyen alkoholért. Először csak minden hétvégente, aztán már hétköznap is többször, mára pedig már napi szinten. Szörnyű volt látni, hogy a mindig ragyogó szemű, és hihetetlenül boldog nőből egy lelki roncs lett, akiből árad az irigység, és az alkohol szag. Az édesapám ezt az egész horrort két évig bírta. Tudtam, hogy apa nem az az ember, aki ezt megtűri maga mellett, hiszen egyik férj sem nézné tétlenül, ahogy a feleségéből szépen lassan alkoholista lesz, pedig ezelőtt húsz évig tökéletesen meg voltak egymással. Rajongtak egymásért.

Többször mentem át inkább Shelby-ékhez, mert náluk tízből tízszer családi idill és harmónia vett körül, nem pedig az üveg törések, és az ordibálás egymással, amit anya és apa előszeretettel alkalmazott minden bonyolult helyzetben. A bátyám távolléte miatt ezeket a veszekedéseket szörnyű érzés volt átélni, mivel nem volt mellettem Finneas, hogy megnyugtasson, ha éppen anyáék veszekedése elfajult. Nem. Állandóan a szobámba zárkóztam, és álomba sírtam magamat, miközben a telefonomon órák óta vonalban voltam a legjobb barátnőmmel. A legrosszabb talán az volt, mikor apa Shelby-éktől hazafele jövet hívott fel, hogy siessek, mert valami nagyon fontosat szeretne mondani, ami nem fog tetszeni. Tudtam.

Persze, hogy tudtam, hiszen már rengeteget beszéltek erről előttem is, csipkelődve, oda-oda szólongatva a másikhoz, mint a kamaszok. Anya fújta a magáét, ott kötött bele apába ahol csak tudott, ez pedig hihetetlen röhejessé tette. Apa tűrte, néha visszaszólt neki, de Sawyer Jones-t kemény fából faragták, és köztudottan a "többet ésszel, mint erővel" közmondást tartja a legreálisabbnak, ezért sosem állt bele anyába, hiába akarta elérni, hogy így legyen.
Mikor azon a teljesen átlagos nyári hétköznap  hazaértem, anya és apa a nappaliban fogadtak, és kerek perec kimondták, hogy válnak. Még le sem tudtam magamról venni a szandálomat, de már közölték a nyers tényként olyan természetesen, mintha csak annyit mondtak volna, hogy ma kedd van.

Nem volt kérdés, hogy apával maradok. Szerintem a helyemben mindenki ugyanígy döntött volna. Vele mindig is mélyebb kapcsolatom volt, mint anyával. Mármint, ne érts félre, nagyon szeretem anyát, de képtelen lettem volna tovább nézni a pusztító életvitelét. Egyszerűen csak csalódott voltam, hogy a tökéletes családunk mennyire tönkrement anya miatt. Mert nem kényszerítették az ivásra, ő maga választotta ezt az életet, és ezzel tönkre tett mindent. Szóval miután hivatalosan is Elizabeth Jones-ból Parker lett, apával nekiálltunk kettőnknek lakást keresni, meg titkon Finneas-nak is, bár ő elképzelhető volt, hogy inkább egyedül szeretne lakni tekintve, hogy elmúlt már huszonhat. Mikor már azt hittük, hogy nem találunk semmit, és már az utcára kerüléssel viccelődtünk ironikusan, megtaláltuk a számunkra tökéletes kis kétszobás lakást, amibe rögtön beleszerettünk, és apa ki is vette kettőnknek. Természetesen nem engedtem, hogy egyedül fizesse, mivel alapjáraton sem volt túl duci a pénztárcánk, én pedig egyszerűen pofátlanságnak tartottam volna, ha apa dupla műszakot vállalva érne haza, miközben én a kanapén ülve zabálok valami egészségtelen szart...nem. Azt sosem engedném meg, ezért munkát vállaltam Shelby-ék családi vállalkozású bárjában, és őszintén nem is értem miért nem mentem előbb, mivel egyszerűen imádom ezt a munkát. Eltekintve attól, hogy kiskorú vagyok, és nem szolgálhatok ki alkoholt, tökéletesen meg vagyok elégedve a mosogatással, és a pohárszedéssel, mivel megfizetnek eléggé ahhoz, hogy tökéletesen végezzem a munkámat, és a hangulat is jó legyen.

Voltaképpen mikor elbúcsúztunk anyától, és ott hagytuk a családiházunkban, amiben valaha egyszerűen imádtam élni, tudtuk, hogy igazából nem tőle búcsúztunk, hanem a káros élettől, és a sok veszekedéstől. Nem bántam meg, hogy eljöttem onnan apával, mert tudtam, hogy milliószor jobb életünk lesz kettesben, (és talán Finneas-al, ha hazajön) és nyugalomban élhetünk, mert tulajdonképpen nekünk ennyi kellett csak.

Elbambulva néztem a kis noteszt, az utóbbi húsz percben az elmúlt hetekre gondoltam vissza, ezért is kerültem ebbe a letargikus állapotba. Végig pörgettem az ujjaimmal az üres lapokat, és hirtelen összecsaptam, majd felpattanva az ágyamról, kerestem egy egyszerű golyóstollat, aztán visszapozícionáltam magamat az előző helyzetembe, majd kinyitottam az első oldalnál. Igazából percekig csak gondolkodtam azon, hogy mégis mit kellene beleírnom.

Kedves naplóm!

Elkellene kezdenem írni ebbe a haszontalan akármibe, mert anya vette és szeretném használni, de túl sötét vagyok egy mondat leírásához is!

Bella

Hát, ha valami ilyesmit írnék, akkor biztosan nem mutatnám meg senkinek sem, mert ez szánalmas! Nevetséges voltam, ahogyan az első mondaton görcsöltem, miközben a golyós tollat ki-be kapcsolgattam, ezzel pedig létrehoztam azt az idegesítő kattogó hangot. Íráshelyzetbe tettem a bal kezemet, és már írni is akartam a kedves naplóm! felszólítást, de hihetetlenül snassznak találtam, ezért csak erőltetetten elröhögtem magamat, és írni kezdtem.

"Hogy mit látok a végzős évemben? Nos, tekintve, hogy nem rendelkezem látnoki képességgel erre nem tudok mit válaszolni, viszont azt tudom, hogy az utolsó évem különleges lesz, mert a végzős évek általában mindig egy kicsit extrémebbek, és izgalmasabbak. Fogalmam sincs mi fog velem történni, hogy mi vár rám, hogy mikor kerülök újra bajba, de azt bátran kimerem jelenteni, hogy az iskola garantáltan meg fogja jegyezni a nevemet. Örökre.

Bella"

Most könnyes szemmel halványul a fény,
nem nyúl értem kéz, egyre lejjebb húz a mély

Túl sok mindent áldoztunk már fel, küzdöttünk egymásért, mondd meddig lesz így még?

Srácok, valami elképesztő ihlet csapott meg!
Remélem elnyerte a tetszéseteket a bevezető, igazából semmi extra, majd az első részben olvashatjátok az igazgató úr személyiségét💁🏼‍♀️

Puszi❤️