Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

•Harmadik Fejezet•

Sokkos állapotban csuktam be magam mögött Christian Vance igazgató irodájának ajtaját. Őszintén szólva még magam sem tudom miért voltam ennyire lesokkolódva. Először talán simán rávágtam volna, hogy a jóképűsége miatt, de az egyáltalán nem érdekelt. Illetve, szerettem volna, hogy ne érdekeljen. Most komolyan, mióta néz ki így egy pedagógus? Mégis ki vesz fel egy ilyen embert? Ahogy megláttam, és az állam szó szerint a földet verdeste, azon nyomban hiányolni kezdtem Mr. Lawrence-t, és a nemtörődömségét, mivel amíg ő vezette ezt az iskolát, biztos helyem volt. Most pedig ez a nyomorult Christian Vance fenyegetni próbált, hogy csak azért nem rúg ki, mert jó tanuló vagyok. Nagyszerű. Most ez miatt hajthatok ötszázzal, vért izzadhatok minden egyes nap a jó jegyekért, amíg a többiek bulizni járnak. A másik dolog pedig, hogy komolyan nem értem mit képzel magáról. Én értem, hogy sok velem a probléma, de egyáltalán nem vagyok egy olcsó huligán, aki tönkreteszi az iskolát. Ez egyáltalán nem így van. Kamasz vagyok, aki szereti a humort. Ennyi az egész. Ezzel pedig nem értem, hogy mi baja van minden egyes felnőttnek.

Forrtam a dühtől. A Mr. Vance iránt érzett ellenszenvem teljesen elvette az eszemet, és csak azon kattogott az agyam, hogy mennyire rohadtul utálom már most, és magamat is, amiért benyaltam neki az idióta kisebbség érzetem miatt. Csak álltam ott előtte szerencsétlenül és szánalmasan, miközben ő halál nyugodtan lealázott a sajátos flegma stílusában. Idegesen visszanéztem a fehérre mázolt olcsó ajtóra, aztán elkaptam róla a tekintetemet.

Kapd be Christian Vance!

- Minden rendben volt? Segíteni akartam, de láttam, hogy teljesen szét voltál esve...- szólított meg Piper lágyan, én pedig félretettem a maradék gyűlöletemet, és kedvesen pillantottam a szőke hajú titkárnőre.

- Persze, minden rendben. Kösz a segítséget Piper. Senki más nem lehet ilyen kínos, mint én! - nevettem fel harsányan, de közben igyekeztem leplezni, hogy mennyire kiborított az elmúlt tíz perc.

- Ugyan már! Mindenkivel előfordul, hogy elesik. - legyintett Piper mosolyogva.

- Aha, de pont Christian Vance előtt? - beszéltem halkabban, nehogy az a piperkőc hallgatózzon. Azt valahogy nem bírnám ki.

- A sors így akarta. - tárta ki a karjait Piper.

- De...mióta néz ki így egy igazgató? És láttad a...- kezdtem el mutogatni, de Piper belémfolytotta a szavakat.

- Láttam. - forgatta a szemeit. - Nézd Bella. Ő egy született igazgató. Tudja mit csinál, az meg csak rátesz egy lapáttal, hogy mekkora seggfej.

A szám elé tettem a kezemet, nehogy felnevessek Piper szókimondóságán.

- Így gondolod? - kérdeztem Pipertől az ajtó előtt állva. A rokonszenvünk miatt egyszerűen le sem tudtam venni a szemeimet róla. Végre valaki, aki nincs elájulva tőle.

Valaki, aki nincs elájulva Christian Vance-től rajtam kívül.

- Még csak meg sem kérdezte mi a nevem. - legyintett nemtörődöm stílusban. - Nehéz így. Tudod Mr. Lawrence mellett megszoktam, hogy tulajdonképpen semmi dolgom, mivel ő sem nagyon foglalkozott semmivel. De most, hogy Vance felbukkant...úgy érzem vége a lazításnak. Egy igazi diktátor ez a csávó!

Nem bírtam tovább, hangosan felnevettem, és csak bólogatni tudtam. Ha Christian Vance alkalmazottja is ugyanazt gondolja amit én, akkor a diákok mégis hogyan tudnának viszonyulni hozzá?

Te jó ég, mi lesz, ha megtudják hogy néz ki? Az iskola összes lány diákja nyálcsorgatva nézi végig azt a kemény két perces sétát, amíg Vance kiszáll az autójából és felsétál az Armanijától fűszerezett irodájába, és kedvére készítheti ki Pipert, akinek egyébként mint kiderült, a nevét sem tudja.