Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

•Ötödik Fejezet•

[meet your Sawyer Jones]

Miután beültem a kocsiba, szinte meg sem szólaltam. A rádióból automatikusan szólt valami idei sláger, bár őszintén nem nagyon figyeltem rá. Apa csendben vezetett mellettem, az ő gondolatai is valahol totálisan más fele voltak, csakúgy mint az enyémek. Összegezve ez az első nap pokolian szar volt. Az iskolát kibírtam, most hogy így elgyengültem, még talán igazat is adnék az igazgatónak, és megértem amiért behívott. Már teljesen irreleváns számomra a nagy találkozás Christian Vanceszel, mivel a délutánom jóval nagyobb űrt hagyott bennünk apával.

Egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni mekkora fájdalmat élhet át. Ha nekem is rossz, és sírok, akkor ő mit érezhet? Az ő felesége jött össze egy agyatlannal húsz év gyönyörű házasság után. Sawyer Jones szíve darabokra tört előttem, pedig még csak meg sem szólaltam. Annyira fájt így látnom.

Apa hamarosan leparkolt a háztömbünk előtti parkolóba. Az autó műszerfalán pihenő órára pillantottam, ami azt jelezte, hogy hét óra lesz tíz perc múlva. Hulla fáradtnak éreztem magamat a mai nap után, a nyári semmittevések miatt. Teljesen felfordultnak éreztem bioritmusomat, pedig csak az első napon estem túl. Annyira távolinak tűnt már a reggeli kávézás, és Christian Vance is, mintha már ezer éve lett volna. A kora esti dráma teljes letargiába húzott mindkettőnket apával.

Kiszálltunk a kocsiból, és ahogy egymás mellett lépkedtünk, apa átkarolt a vállával, és hamiskásan rámmosolygott. Viszonoztam neki, hiába láttam át rajta. Ez is csak azt mutatta, hogy mennyire erősnek akar tűnni a szememben, minden fájdalma ellenére. Megfogalmazni sem tudtam mennyire szeretem őt.

Ahogy ma már másodjára nyitottam ki a bejárati ajtót, sokkal leromboltabbnak éreztem magamat, mint mikor suli után Shelby-vel jöttem. Akkor boldog voltam, ámbár fáradt. Most pedig hatalmába kerített a fájdalom és a szomorúság, pedig éppen kezdtem jobban lenni az elmúlt hetek után. Szótlanul lerúgtuk magunkról a cipőt apával, aztán mindketten egyre gondolva, a konyhába mentünk limonádéért.

- Gyere Bella, üljünk ki kicsit az erkélyre - sóhajtott apa bágyadtan. Lelkileg őt is teljesen kikészítette az elmúlt félóra. Bólintottam apának, aztán követtem őt az erkélyre. Mindkettőnk kezében az a hülye limonádé volt, mintha annyira releváns lenne, pedig egyáltalán nem volt az.

Elfoglaltam a helyemet az egyik széken, majd apa is levágta magát mellém.

- Kérek egy cigit. - szólalt meg apa néhány perc szótlanság után. Döbbenten kaptam felé a fejemet, hiszen ő sosem dohányzott még közvetlen a jelenlétemben. Sőt, ha jobban belegondolok, amióta élek még egyszer sem láttam rágyújtani.

- Csupa meglepetés vagy! - nevettem fel szomorúan, aztán természetesen kivettem a zsebemben található piros dobozt, majd felé nyújtottam, és magamnak is kivettem egyet szálat. Apa óriási rutinnal gyújtotta meg a cigit. Mintha csak arra született volna, hogy dohányozzon, mivel eszméletlenül jól állt neki.
Furcsa érzés kerített hatalmába. Sosem volt olyan, hogy mi ketten az erkélyen rágyújtottunk volna, ezért hihetetlen új volt ez a szituáció.

Percekig csak ültünk befüstölve az erkélyt, amikor is nem bírtam tovább, és megtörtem a keserves csöndet.

- Anyának van valakije - mondtam ki óriási fájdalommal. Az arcom fájdalmas grimaszba torzult, ahogy kiejtettem apa előtt ezt a mondatot. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam a reakcióját. De csak szótlanul ült, bólogatva.

- Mikor Shelby-vel hazaértünk a suliból, kiültünk az erkélyre beszélgetni, és cigizni, aztán anya felhívott, hogy menjek át, mert valami meglepetése van. - folytattam a mesémet, aztán kortyoltam egyet az italomból. - Azt mondta, hogy "várunk". Én pedig már akkor sejtettem, hogy valakivel van, mert túlontúl boldognak tűnt a hangja. De lehet csak a piától.