Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

•Huszonnyolcadik Fejezet•

Önmagamból kikelve, végtelenül összetörve estem be a bejárati ajtón. Az arcomra folyamatosan potyogtak a könnyek, a frissek még nedvesek voltak, de a régebbiek rászáradtak az arcomra, amiktől viszketni kezdett az arcom. Teljesen nem érdekelve megtöröltem az arcomat azzal a tudattal, hogy szempillaspirál van rajtam, – vagyis volt valamikor, amíg le nem bőgtem – és szédelegve rúgtam le magamról a fekete bakancsomat. Hisztérikusan zokogtam, talán életemben nem látott még senki ennyire durván szétesve, mégis úgy éreztem, hogy soha nem jöhet ennél rosszabb. Féltem apától, mert akármennyire megértő, egy ilyen dolgot egyszerűen még egy szülő sem nézhet el ölbetett kezekkel. Nem tudtam volna megmondani melyik negatívum tört össze jobban. Christian kifakadása, vagy az, hogy apa meglátott minket. Nyilvánvalóan ki fogok neki tálalni, egyszerűen már teljesen felesleges makacsul titkolóznom, mert semmi értelmet nem nyer.

Vége van.

- Bella állj már meg a rohadt életbe is! - jött utánam apa a szobámba nyomban mögöttem, és az erélyes hangjától mégjobban megrémültem.

- Mi történt? - jött be a szobámba Finneas is, aki őszinte döbbenettel nézett hol rám, hol apára. Amint észrevette, hogy konkrétan kisírom a lelkemet is, az arca idegességbe torzult, és ökölbe szorította az öklét. - Megölöm.

- Na álljunk csak meg! - tette fel apa a kezeit jelezve, hogy ne siessünk. - Senki nem öl meg senkit, maximum én a gyerekeimet, amiért elhallgattatok előlem egy ilyen dolgot. Merthát, gyanítom kisfiam te is ugyanúgy tudtál róla. Szóval itt az ideje a mesedélutánnak!

- Finneas, menj ki kérlek. - néztem a bátyámra könyörgő tekintettel, elcsuklott, vékony hangon.

Finneas idegesen forgatta meg a szemét, és az allkapcsát eltolva rámnézett utoljára, aztán kiment a szobámból, és becsukta maga mögött az ajtót. Az ágyamon ülve nekidőltem a falnak, és felhúztam a mellkasomhoz a térdeimet, hogy átkarolhassam őket.

- Azt hiszem jobb, ha leülsz. - pillantottam apára, aki néhány másodpercig csak bámult, aztán megadva magát sóhajtott, és egy zsebkendőt előhúzva a nadrágjából, átnyújtotta és végül leült az ágyamra. - Csak egy valamit kérek tőled, mielőtt elmesélek mindent.

- Mit? - nevette el magát meggyötörten.

- Ne gyűlölj. - néztem bele mélyen a szemeibe, és éreztem, ahogyan a sírás idegesítő érzése újra a torkomba ugrik, és kikívánkozva kijön belőlem. Apa lágyan megfogta a térdemet, és felém hajolt.

- Sosem tudnálak gyűlölni. A kislányom vagy, és az is maradsz. - mosolyodott el hamiskásan, nekem pedig annál is jobban sírhatnékom volt, amiért ilyen helyzetben is ugyanúgy mellettem van.

- Christian, vagyis...Mr. Vance és én tulajdonképpen szilveszter óta találkozgatunk titokban. Az első félévben már éreztem, hogy bekebelezett az idióta sármja, az egész személyisége, pedig esküszöm a lehető legtávolabb akartam tőle maradni, mert tudtam jól, hogy nem érezhetek iránta konkrétan semmit sem, hiszen illegális. Nem tett semmit, hogy megszerezzen magának, nem flörtölt velem, egyszerűen csak beleestem, mert mindig történt velünk egy apróság, egy olyan dolog, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Egyszer például elvitt mekizni, mert táncpróbánk volt, és egész délután nem ettem semmit, mert esszét írtam, aztán mikor mindannyian lemondtátok a ruhapróbát a bálra, ő jött el velem, mert megsajnált. Megmentett szilveszterkor a random kretén tagoktól, és nála töltöttem az éjszakát, mert tiszteletben tartotta, hogy nem akartam hazamenni. Küldött nekem fehér rózsát, és egyszerűen csak...olyan kedves és figyelmes volt velem mindig, mindig! Pedig én nem vártam el tőle semmit, egyszerűen csak magától tette ezeket a dolgokat, és ezért estek ilyen jól. Újév első napján hazafele menet pedig megcsókolt. Nyilván a legesleghülyébb ötlet volt, mert jézusom az igazgatómról van szó, de olyan fiatal vagyok még, és most van itt az ideje annak, hogy őrülten szeressek valakit, nem? Tudom, hogy rohadtul nem Christian Vance-t kellene szeretnem, de egyszerűen ezt dobta a gép, és már nem tudom visszacsinálni, mert...- hagytam abba egy pillanatra, és erőt vettem magamon, hogy kimondjam, muszáj volt kimondanom az apámnak, mert már nem hallgatok el előle semmit.