Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

•Második Fejezet•

Már az elején tudtam, hogy a mai napon valami nagy gebasz lesz velem kapcsolatosan. Egyszerűen az elmúlt három évben többször ültem az igazgatóiban, mint talán az óráimon összesen, a megszámlálhatatlan hülyeség miatt, amit csináltam. Felküldtek rossz magaviselésért, a tanárok szerinti vérlázító magatartásomért, a tiszteletlen és forrófejű stílusomért, és még hajnalig tudnám sorolni a sok marhaságot, amit leműveltem az évek alatt. A tanárok kilencven százaléka egytől egyig gyűlöl, és ezt teljes komolyságban írom le. A tanári kar szinte összes pedagógusa felküldött az igazgatóiba legalább egyszer az évek során, én pedig az elején még lázadva ellenkeztem, de aztán úgy az ötvenedik alkalomnál Mr. Lawrence meg sem kérdezte mi történt, csak mormogott valamit, és leintve visszaküldött órára. Pedig alapjáraton egyáltalán nem vagyok egy balhés gyerek, egyszerűen bennem van a lázadó kamasz, a forrófejűségem, amit száz százalékban apától és a bátyámtól örököltem, és természetesen a megemlítésre méltandó Jones vér is bennem csörgedezik. Az elmúlt három generációban a Jones-ok, – vagyis mi – a fél életünket az igazgatóiban töltöttük, Mr. Lawrence mellett. Talán ezért is volt már nálam ilyen engedékeny. Mert először apa, aztán Finneas és háromszög velem zárult be a folyamatos panaszokkal, amiket a tanárok tettek ránk. Őszintén nem hibáztatom őket. Én már ki is rúgattam volna magunkat Mr. Lawrence helyében.

Shelbyvel leültünk a szokásos ablak melletti utolsó előtti padba, miközben az osztálytársainkkal sztorizgattunk az elmúlt nyárról. Az osztályom egyébként rendben van, (inkább lenne) de nem igazán vagyunk a sulin kívül együtt. Mi vagyunk a tipikusan "csak az iskola köt össze minket, elég itt bámulni egymás pofáját" típusú osztályközösség vagyunk, egyszerűen sosem volt másképp kikencediktől fogva. Kialakultak barátságok, szerelmek, viták az évek alatt közöttünk, de kénytelenek vagyunk ezekkel élni és elviselni, mivel hétből ötször találkoznunk kell egymással.

Ott volt a tizennyolc fős kis osztályunk. Minden tagja aktívan részt vett a becsengő előtti kaotikus rizsában. Egymás szavába vágva dobálták a jobbnál jobb nyári élményeket. Egyre jobban akarták überelni a másikat a saját emlékeikkel, semmiféle rosszindulat nélkül. Csak beszéltek, mert osztálytársak vagyunk. Egy osztály. Halványan mosolyogva hallgattam Shelbyt, aki előredőlve beszélgetett az egyik igazán jó barátunkkal, Abellel, a tipikus "megdöglesz értem olyan jó pali vagyok" sráccal. Abel mindenbizonnyal az iskola legmenőbb diákjai közé tartozik, és ezt már a kinézetével is sikerült elérnie. Emellett gitározik és énekel, szóval ez amolyan jackpot a lányoknál.

Hogy volt e valami közte és köztem?

Soha.

Valamikor tizedikben valamiért teljesen beleestem, és ezért féltettem is a barátságunkat, de egyáltalán nem voltak komoly, intenzív érzéseim felé, mivel már mikor egy osztályba kerültünk is csak barátként néztünk a másikra. Abel egy hihetetlen kedves, és szeretetre méltó srác, aki nem azért népszerű, mert minden lányt megkaphat, hanem mert pozitívan áll a dolgokhoz, és a kedvességével nyűgözi le az embereket. Na meg persze a külsejével. Napbarnított bőr, hófehér mosoly, göndör barna haj, barna szemek, markáns arc. Hát igen. Abel minden szempontból (és szemszögből is) jól néz ki.

A második nagy kérdés, hogy ha nem én, akkor esetleg Abel és Shelby? Azt hiszem csak én látom, hogy titokban bele vannak zúgva a másikba, és egyik szerencsétlen sem képes bevallani nem hogy nekem, még egymásnak sem! Shelbyn annyira látható az egész. Ahogyan beszél hozzá, ahogyan viselkedik mellette, ahogy zavarba jön, ahogy öltözködik. Annyira magától értetődő. Abel pedig...ő Abel. Azon kívül, hogy brutális vonzerővel és személyiséggel rendelkezik, a világ legszerencsétlenebb embere. De komolyan. Akárhányszor szóba hozom a barátnőmet, ő tereli a szót, és zavarba jön Shelby nevétől, ez pedig egyébként hihetetlen arányossá, de egyben nyomivá is teszi. Merthát, Abel a fiú, neki kellene kezdeményeznie, nem fordítva.