Háborgó Mélység [BEFEJEZETT]

•Hatodik Fejezet•

Nem tudtam volna megmondani milyen érzés fogott el, miközben az újdonsült igazgatóval lépkedtünk egymás mellett, úton az irodája felé. Elsősorban a félelem volt az, ami úrrá fogott, mivel Christian Vance keménységét megtapasztalva szinte biztos voltam benne, hogy nekem itt és most végem, és megírja a felfüggesztésemet. Másodsorban pedig nem tudtam elképzelni, hogy ebben a pillanatban hányan lennének a helyemben. Mr. Vance a mai napon sem hanyagolta el a külsejét egy pillanatra sem. Már az első találkozáskor szembetűnt, hogy egy fejjel magasabb nálam, de most, ahogy egymás mellett mentünk fel a lépcsőn, sokkal szembetűnőbb volt. Gyomorgörcs kerített hatalmába, amiért mellette álltam. Egyszerűen egy olyan furcsa és ismeretlen érzés, amit én magam sem tudnék leírni. Intenzíven éreztem a parfümje fűszeres, ámbár kellemes illatát, ami nélkül tulajdonképpen el sem tudnám képzelni őt. Magabiztossá tette ez a jellegzetes illat, enélkül nem is lenne ő maga, Christian Vance. A mai napon fekete szövetnadrágot viselt, hozzá illő övvel, méregdrága sportcipőt és egy sötétkék inget, aminek az ujját a könyökéig feltűrte, és a bal csuklóján még mindig elengedhetetlen kiegészítőként funkcionált az ezüst órája.

- Jaj Miss Jones, hogy magával mindig csak a gond van! - sóhajtott mellettem hirtelen Mr. Vance, és a hangjából nem tudtam mást kivenni, csak a fáradságot, bár őszintén nem tudom miért, mivel az első nap óta egyáltalán nem hallotta még csak a nevemet sem.

- Ez jogtalan vád ellenem, Igazgató úr - néztem rá szúrós szemekkel, mert még mindig nem bírtam lenyugodni. Tombolt bennem az adrenalin és a düh, ami miatt az egész testem remegett, és levertség kerülgetett.

Szívből gyűlöltem Mrs. Umbridge-ot ebben a pillanatban.

Mr. Vance visszapillantott rám unottan, mintha csak egy púp lennék a hátán, aztán lazán kinyitotta az ajtót, ami az igazgatóiba vezet, és szembetaláltam magamat újra Piperrel. Ahogy meglátott, miközben Mr. Vance-t követtem, az égre emelte a tekintetét, és fáradtan sóhajtott. Én is szeretlek Piper.

- Három hét Bella? Nem is rossz rekord! - váltott vissza Piper a tipikus jófej énjére, arra a fiatal nőre, akivel bármiről lehet beszélni, és aki annyira remek személyiség, hogy simán elfogadnám nővéremnek.

Mr. Vance hamisan köhögött egyet, ezzel magára hívva a figyelmet, hiszen nem traccspartira jöttem fel, hanem az ajtón túl konkrétan aláírom a halálos íteletemet ennek a mindenlében kanálnak.

- Piper, szeretnélek megkérni, hogy nyomtass egy üres oldalt az iskolai jegyzőköny mintáját követve Isabella Jones kisasszonynak. - szólt Mr. Vance Pipernek kimérten, és aztán a férfi intett nekem a fejével, hogy kövessem az irodába.

Odabent már sokkal irodaszerűbb volt az összhatás, mint mikor először jártam bent. A dekorációval Mr. Vance semmit sem törődött, bár őszintén szólva egyáltalán nem is kötném az ő személyiségéhez a dekorálást. Egyedül az asztalán volt káosz. Minden más tökéletesen egyszerű volt és unalmas. De azon a sötét faasztalon össze-vissza hevertek a papírok, a szürke Apple laptopja félig lecsukva állt az asztal szélén. Papírgalacsinok hegye árasztotta el a bútort. Néhány le is esett már. Egyszóval Mr. Vance totális káoszban volt.

- Elnézést a rendetlenségért, de a mai napom szörnyen húzós, ahogy látja. - Mr. Vance sietősen indult az asztala felé, ahol a galacsinokat behajígálta a kukába. - Ne álldogáljon ott, foglaljon helyet.

Mr. Vance az irodai asztala előtti másik asztalhoz intett, ami szinte biztos, hogy három hete egyáltalán nem volt itt. Lassan úgy éreztem magamat, mint egy apró tárgyaló teremben. Megilletődve leültem a kényelmetlen székre, és ezzel egyidőben Piper sietősen behozta a papírt, amit lerakott elém.
Biztatóan rámmosolygott. Tulajdonképpen nem kellett volna megijedtem, hiszen milliószor jegyzőkönyveztem már, de a mai másabb volt. Igen, mivel nem Mr. Lawrence unott öreg képe volt előttem, hanem egy szigorú és hatalommániás fiatal férfié, aki száz százalékig utál engem, és ki fog rúgni.