A Bukott Angyal /P.M\

Pierre

"Love me like my demons do"

-A Bosszúállók ismét megmentették a Földet! - szólt vidáman a híradóban szereplő szőke hajú nő, mire megforgattam szemeimet.
A tervem nagy része már készen van, éppen csak azt kell kitalálni, hogy mikor végezzem el.
A tervem egyszerű és célratörő. Egyszerűen belülről szakítom őket ketté. Kínozni fogom őket a múlt fájdalmával és a jelem kínjával körítve. Megmutatom nekik, milyen volt nekem hét évig szenvedni a börtönben. Miattuk.

Letérdeltem majd gyertyát gyújtottam. Lehunytam szemeimet, majd halkan mormolni kezdtem.
-Ó, hatalmas Satani Forti! Kérem vezess utanom, egészen addig míg célba nem érek. Következő napjaimat a Te kezedbe adom. Segíts engem holtakkal, démonokkal! -motyogtam egészen addig amíg le nem égett fekete gyertyám.

𓃲

Magabiztosan léptem be az üvegajtón. Igazából a tervem minden egyes részét kidolgoztam, kivéve azt, hogy hogyan fogok a közelükbe jutni. Így gondoltam, hogy egyszerűen besétálok az életükbe.
Kezem szörnyen izzadt, ujjamról lecsúszott az egyik gyűrűm és hangos csattanással landolt a fényesre tisztított padlón.
-Ki az? -kiáltott valaki a nappaliból mire arra vettem az irányt.
Megálltam az ajtóban és benéztem. Az egész csapat ott volt, most együtt. Nem volt két csapat, nem volt két vezér. Csak egy volt, és az is szörnyen magabiztos.
-Azt kérdeztem, ki vagy? -kiáltott indulatosan Steve mire elmosolyodtam.
-Hát nem is emlékszel rám? -nevettem ördögien. Steve összezavarodva lesett engem majd megszólalt.
-Ascian? -szemei kitágultak, arca megenyhült. A mögötte lévő csapata felállt, érdeklődve lestek engem.
-Talált! -mondtam majd beljebb sétáltam.
-Hol voltál eddig?
-Szerinted mégis hol? -kérdeztem nyugodtan.
-A börtönben rohadtam hét teljes évig! Miközben te élted az életed! -a többiek némán hallgatták veszekedésünket.
-Sajnálom, Ascian!
-Persze, tudom. -morogtam hitetlenkedve majd mélyen a szemébe néztem.

Steve szemei feketévé váltak, én pedig önelégülten elmosolyodtam.
-Szenvedni fogtok! Mind! -mondtam miközben Steve fájó emlékeit idéztem fel.
-Itt maximum te fogsz! -vágott vissza Stark.
-Nem minden világot uralsz, Stark! -feleltem majd éreztem, hogy a démonok megjelennek.
Hirtelen mellettem termedt egy fiú, akinek fejét szarvak díszítették, hátunk mögött pedig fekete szárnyai csapkodtak.
Se perc alatt körülvettük a tehetetlen csapatot.
-Itt meg mi folyik? - kiáltott lepetten valaki mögülem.
Megfordultam és szembenézten a lepett fiúval. Mi is volt a neve?
-Pierre, már csak rád vártunk! Köszöntünk köreinkben! -tártam szét boldogan kezeimet.
-Pietro vagyok! -morogta és hugára terelődött tekintete.
-Oké, Pierre. -mondtam majd bólintottam a röbbi démonnak, akik bevetették magukat.
Pietro ijedten forgatta szemeit, majd elrohant.
-Elkapom, ti rendezzétek a többieket. - a démon bólintott, majd munkába kezdtek.

Megfordultam és kirohantam a folyosóra.
-Hol vagy, Pierre? -kérdeztem, pedig jól tudtam a nevét.
-Pietro! -jelent meg elöttem karbatett kézzel.
Szembenéztem vele és elmosolyodtam.
A lila köd ismét megjelent, mire Pietro furcsállva nézett körbe.
-Mi a fene ez? -kérdezte de el is hallgatott amikor meglátta az első emléket. Arca rezzenéstelen volt, szemeivel a semmibe bámult. Így ment ez pár percig amikor megjelent az első könnycseppje, és lassan, akadozva legurult Pietro arcán.

Éppen őt néztem amikor valaki leütött hátulról én pedig elterültem a földön.