A Bukott Angyal /P.M\

Pofátlan

"I want to break things. Or bones"

Halk kopogás rázta fel szobám csendjét.
Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
-Szia! - lépett be rajta Wanda mire megszólaltam.
-Igen, gyere be! - morogtam majd becsuktam az ajtót.
-Tudod, szivesen barátkoznék veled. Erős személyiség vagy, és ez tetszik benned! - mosolygott kedvesen a lány.
-Nem szoktam barátkozni! - fontam karba karjaimat, de ahogy megláttam a lány csalódott arcát újból megszólaltam.
-De most tehetünk egy próbát! - mosolyodtam el halványan mire a lány szemei felcsillantak.

𓃵

-Mondd, Wanda. Nemtudod, hogy a közelben nincs-e egy könyvtár? - érdeklődtem mire ő felpattant.
-Persze, hogy tudom! A toronyban is van egy, kettő szinttel feljebb! - mutatott a plafonra a lány, mire bólintottam.
-Nem haragszol, ha elmegyek?

-Nem dehogy! Szólj ha kell segítség! - mondta majd megölelt. Karjaival szorosan ölelte át hátamat, de én nem viszonoztam. Ismét jött a furcsa érzés, az érzés amit sosem fogok megfejteni.
-Most mennem kell! - mondtam majd lenyomtam magamról a lányt és elsiettem.

Pár perc múlva már a könyvtárban találtam magam.
Könyvespolc, könyvespolc hátán. Rengeteg könyv, rengeteg szék. Egy hatalmas ablak adta a fényt a teremben, és egyben a kilátást is a vàrosra.
-Nocsak, kit làtnak szemeim! - szólt ki valaki a sorok közül mire ránéztem.
Pietro kezeiben öt, vastag könyv foglalt helyet.
-Jézusom, már megint te? - forgattam szemeimet mire ő elnevetette magát.

Elindultam az "S" betű felé majd befordultam a megfelelő sorba. Ujjaimat végighúztam az öreg, néhol poros könyvek borítóján majd megàlltam. Hiányzott egy könyv, történetesen pont az amiért idejöttem. Sóhajtottam egyet majd levettem egy könyvet és odasétáltam az idős könyvtároshoz majd próbáltam kedvesnek tűnni.

-Ezt a könyvet szeretném kivenni! - raktam le az asztalra a tárgyat mire a nő furcsállva nézett végig rajtam.
-Kártya?
-Milyen kártya?
-Kártya nélkül nem vehetsz ki könyvet! - igazította meg szoros konytját majd később szemüvegét.
Már éppen akartam visszaszólni az idősnek, amikor valaki lerakott mellém hét vaskos olvasni valót.
-Írja az én kártyámra! - szólt kedvesen Pietro mire a nő elmosolyodott.
-Máris drágám! - fordult a monitorja felé és gépelni kezdett.

Tekintetemet a mellettem àllóra emeltem aki abban a pillanatban nézettt rám.
-Mit olvasol? - kérdeztem hirtelen majd amikor a legfelső könyvre néztem elakadt a szavam.
Pietro azt a könyvet vette ki amiért idejöttem.
-Semmit! - mondta majd zsebében kezdett kotorászni. Kihúzott belőle egy szemüveget, felvette majd aláírta az elétolt kis lapocskát.
-Azt a könyvet keresem màr mióta! - mutattam rá mire a fiú felemelkedett, az eddig író pozíciójából majd szemüvege mögül ràmnézett.
Pietro nem vàlaszolt csak nézett engem.
-Mióta érdekelnek a démonok? - kérdeztem majd felemeltem az öreg fa asztaltól a könyvemet és kiléptem az ajtón. Pietro utánam lépett és beszélni kezdett.
-Amióta mellettem sétàl egy. - mosolygott rám csalafintàn mire összehúzott szemekkel kezdtem vizslatni.
-Ez a könyv nem a démonokról szól. Hanem, arról, hogy hogyan űzzük el őket. - néztem mélyen a szemébe mire a fiúnak lefagyott az arca.
-Örökre.

-Kérem a könyvet! - tartottam a markomat,  de a fiú kitartóan tovább a kezében szorongatta azt.
-Pietro! - feleltem indulatosan mire a fiú képességét használva eltűnt a szemem elől.

𓃵

Szobám padlóján ülök. Térdeimet átkarolva, fejemet a lábaimra támasztva néztem ki a fejemből. Hajam az arcomba lógott, semmit sem làttam. Az emberek azt gondoljàk rólunk, démonokról, hogy gonoszak vagyunk, nem érzünk fájdalmat és kínt hozunk az emberekre. Holott, nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, mennyire felesleges vagyok a világban. Csak egy apró porszem a sok közül. A mellkasomban lévő fájadalom nem akart megszűnni, még az arcomat felszántó könnycsepp sem segített rajta. Az emlékek kifacsarták az összes érzelmet a szivemből, egészen addig amíg üres nem lett. Végül, csak monoton hangon dobogott ott mélyen, belül.

A szobám csendjét egy kilincs nyomódás zavarta meg. Vendégünk illetlenül lépett be hajlékomba, nem zavartatta magát.
-Mit csinálsz itt, Pietro? - nem néztem fel, nem adtam meg azt az örömet neki, hogy lásson sírni.