|Szívedbe Látok|

Harmincadik

| ETHAN |

Leállítottam az autót és a kormánynak támasztottam a homlokomat. Millió gondolat cikázott bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez kétségbeesés vagy düh. Talán össze voltam zavarodva. Hosszú évek után újra a ház előtt parkoltam, ahol felnőttem. Már egyetemista koromban omladozott a lakás, de most egyenesen elhagyatott volt. A csupán négy emeletből álló társasház a romjain állt. A fal lekopott, az ajtó bevolt törve, a kilincs pedig a földön hevert. Évek óta nem laktak benne. Talán csak a patkányok hemzsegtek benne. Könnyek szöktek a szemembe és az arany pecsétgyűrűmet piszkáltam. A nulláról indultam. Ez a lakás volt az én otthonom. Emlékszek, hogy mindig innen jártam le a tengerpartra, amikor találkoztam a barátaimmal. Hajnalok hajnalán, innen indultam munkába, hogy alamizsna pénzért cserébe egésznap a liszteszsákokat cipeljem. A vécé takarításról pedig nem is beszélve. Megsimítottam a fűtött kormányt és kiszálltam az autóból. A lépteim egyre nehezebbek lettek. Úgy éreztem, hogy ennél nem mehetek tovább. A bakancsom orrát vizslattam. Kezemmel a hajamba túrtam és csípőre tettem a kezem. De mit keresek itt? Miért jöttem vissza a lakáshoz, ahol fiatalkoromban éltem? Végig néztem a rozoga épületen és a lábammal belöktem az ajtót. Nyeltem egyet. Hátborzongatóan hatott a kihalt lépcsőház, ahogy a téglákat átlépve sétáltam fel a rossz lépcsőn. A kőpor már a földön hevert és rengeteg ajtóról lepattogzott a festék. A régi villanykörtéket körbe ölelték a vastag pókhálók. Megálltam az ajtó előtt. Itt éltem. A kicsi lakat amivel feltehetőleg bezárták az ajtót, most a földön hevert. Félre rúgtam. Belöktem az ajtót. A hideg futott végig a hátamon ahogy beléptem a kicsi szobába, ahol annak idején laktam. Semmi nem úgy volt ahogy én itt hagytam. A használható dolgokat és bútorokat elvitték és kifosztották a helyiséget. Csupán graffitik nyomai éktelenkedtek a falon, bizonyítékként, hogy itt huligánok éltek. Nem tudtam, hogy mi vonzott ide. Azt hiszem, hogy keresek valamit, amit talán soha nem kaphatok meg. Emellett próbáltam eltaszítani magamtól azt, ami még mindig üldözött. A múltamat. Persze mindig magamnak kerestem a bajt! Ezzel nem vitatkozok, hiszen újra ott voltam, ahol nem kéne, hogy legyek. De igazából kit kerestem? Kit akarok mindenáron megtalálni? Az anyámat. Mert van még egy elvarratlan szál, ami nem hagy nyugodni. Miért mondta mindenki azt, hogy meghalt?

Ez a kérdés tartotta bennem a lelket, hogy másnap elmenjek az árvaházba, ahol felnőttem. Becsaptam magam mögött a kocsim ajtaját és megtorpantam. Rengeteg gyerek futkározott és játszott az udvarban. Elmosolyodtam. Hirtelen egy labda repült felém. Elkaptam a kezemmel és egyenesen a kezemben tartott labdára pillantottam:

- Hm! Te nem akarsz focizni? – a plüssmacimat a mellkasomhoz szorítva pillantottam a kisfiúra, aki mosolyogva felajánlotta a barátságát. A macimat csak jobban szorítottam és lesütöttem a tekintetem. Kisfiúként még nem voltam biztos abban, hogy a gyerekek miért kerülnek ilyen helyre. Mégis elég okos voltam ahhoz, hogy tudjam azt, hogy ide csak olyan gyerekeket adnak be, akiknek nincsen családjuk. Nekem sem volt. A kisfiú türelmes volt. Ő is egyedül volt, akárcsak én. De én csak a lépcsőn ücsörögtem és a koszos zoknimat nézegettem. Megráztam a fejem. Néma voltam, Ahogy a lelkemben tomboló vihar, úgy a tekintetem is üres volt.

Este szöktem meg. Két kezemmel a kerítésre kapaszkodtam. A hátitáskám a hátamon lógott, a macim szakadt feje, amit a többi gyerekek szétépet a táskámból lógott ki. Ő volt az egyetlen barátom. Mindig is az volt. Hideg volt, és az éjszaka  neszei megrémített. De már nem volt itt helyem. Ügyesen húztam fel magam a magas kerítésre és tettem át a lábam a másik oldalra. Szabadság. Ez várt rám. De nem tudtam a teljes igazságot. Éhezés, szorongás, félelem és menekülés. Mégis a kezembe vettem az irányítást amikor átfutottam az utca másik oldalára és megindultam az ismeretlenbe. Ez pont az a történet, amiben a csóró gyerekből gazdag üzletember válik. Mennyi ilyen történet lehet még a világban! De mindegyik máskép ér véget.