|Szívedbe Látok|

Tizenhatodik

| ETHAN |

Egy évvel később amikor beköszöntött a tél, fagyos jégpáncélt varázsolt a belváros útszakaszaira, járdáira és sikátoraira. Az emberek nagy kabátokba búrkolózták a testüket, bízva abban, hogy a bunda és a szörme megvédi őket a zord és barátságtalan téltől. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és engedtem, hogy a jelen magával ragadjon. A sötétítet ablakon keresztül láttam a volánbuszra várakozókat, akik forró kávékat tartottak a kezükben. Reggel kilenc óra is elmúlt, a városban pedig leállt a forgalom. Sárga Taxi autók dudáltak egymásra, mogorván szídták egymást, mintha így gyorsabban haladnának előre. Méterenként a piros lámpa erős színe kivakította az emberek színét. Stop. Állj. Gyalogosok szaporán siettek át a zebrán, hogy időben átérjenek a túloldalra. Halk sóhaj hagyta el az ajkamat. A sofőr nagyot nyelve támaszkodott a sport autó bőr kormányára. Az időre szegezte a tekintetét, zavartan pillantott felém a visszapillantóból. Tudta, hogy ha nem halad a sor akkor elkések.

- Mi lesz már? - a dudát nyomta, de megköszörültem a torkomat, és leintettem őt. Nem volt szándékomban zavarást kellteni. A sofőrök így is türelmetlenül szídták egymást. Az ablakon keresztül a lámpa felé pillantottam. Egy kisfiú rabolta el a figyelmemet. A lámpa mellett ácsorgott. Koszos kezét kitette, az ujjai már elpirosodtak a hidegtől. Sapkát nem hordott, a nadrágja egy - két helyen lyukas volt. A száját sírásra biggyesztette. Összehúztam a szemem, és kikapcsoltam a biztonságiövet.

- Innen gyalog megyek Peter - mondtam kimérten.

- Ahogy kívánja Mr. Beverly - izzadva bökte ki a szavakat, látszólag kellemetlenül érte őt, hogy sétálnom kell. Megfogtam a táskám és magam mellé helyeztem. Becsuktam a BMW ajtaját, és átsétáltam az utcán. Egyenesem a kisfiú felé sétáltam. Alaposan végig nézett rajtam. A szeme csillogott a kisugárzásomon és az eleganciámon. Mellé sétáltam, és lassan leguggoltam elé.

- Mit csinálsz ebben a fagyos hidegben? - a barna sálam felé nyúltam, és lehúztam a nyakamról. A kisfiú nyakára akasztottam, aki mosolyogva bökött a karórám felé.

- Csillog! Ez igazi arany? - mosolygott. A karórámra pillantottam. A szemöldökömet összehúztam, és lassan megráztam a fejem. Ez a kisfiú emlékeztetett valakire. Valakire...

- Mennyit fogsz még szenvedni életem - alaposan körbe néztem. Kikapcsoltam az arany órámat, megfogtam a kicsi kezecskéjét, és a tenyerébe tettem. Összezártam a tenyerét, és megborzoltam a haját. - Legyen a tiéd - biccentettem oldalra a fejem. Az egyik kezemet a hosszított kabátom mély zsebébe süllyesztettem.

- Hű! Nagyon gazdag lehet a bácsi! Olyan gyönyörű! Nagyon fogok rá vigyázni! - az egyetlen kardigánja zsebébe helyezte az órát, és mosolyogva fürkészte az arcomat. Az Iphone rezgett a zsebemben. Tudtam, hogy késésben voltam. A kisfiú arcát néztem, a telefont a fülemhez emeltem. Nem hagyhattam itt ezt a kisfiút. Nem lenne szívem hozzá. Mielött beleszolt volna az aszisztensem, megköszörültem a torkomat.

- Mond le a tárgyalást. Nem veszek részt rajta.

- De...de... Mr. Beverly minden tisztelettel uram, de a mai nap sikeres jövőt tartogathat a cég számára. Az újságírók tolonganak a cég bejárata elött, és...és az ügyfelek is nemsokára megérkeznek.

- Te vagy a cég igazgatója, vagy én? - a hangomból áradt a gyűlölet és a megvetés.

- Lemondom a megbeszélést - hatalmas sóhaj hagyta el a száját, majd bontottam a vonalat. Eltettem a telefonomat, és összedörzsöltem a kezem.

- Nos, van kedved meginni velem egy jó forró csokoládét? - mutattam a sarkon található híres kávézó felé. Aki Kaliforniában él, az jól ismeri a kávézót. A város egyik legszebb és legbarátságosabb kávézója. A kisfiú boldog mosolyra húzta a száját.

- Igen! Igen! - ugrott egyet.

- Akkor gyere velem. De még ma! Na szaporán! - álltam fel, és a zebra felé sétáltam. A kisfiú minden mozdulatomat bátran figyelte, a kezemet bátortalanúl fogta meg.

- Nagyon jószívű a bácsi! Én már reggel óta az utcán állok, de eddig mindenki csak átnézett rajtam. De maga nem - amint a lámpa zöldre váltott, megindúltam a zebrán. Egy - két női szempár elpirultan kereste a tekintetem, de én csak sétáltam előre.

- Te mindig ennyit beszélsz? - löktem be magam elött a kávézó ajtaját. A lakkcipőm hallkan kopogott a fekete fehér kirakáson. A falakat sárgára festették, kék csíkokkal díszítették. Fa asztalok sorakoztak az ablak, és egymás mellett. Egy pillanatra nyeltem egyet. Apró gombóc keletkezett a torkomban. Egy régi emlék mai napig ott lebeg a szemem elött, ha megérzem a kávézók tipikus illatát. Ezt az emléket mindennél jobban elakartam felejteni. Elakartam űzni annak a lánynak az emlékét aki akkor a szívemet is széttőrte. Bármit megadtam volna, hogy ne emlékezzek arra a mosolyra, arra a tekintetre. Kigomboltam a kabátomat, minden második szempár az arcomat fürkészte. Kiszorítottam a fürkésző tekinteteket és az ablak melletti asztal felé biccentettem. - Te ülj le oda. Én mindjárt jövök - gyomorgörcsel indúltam meg a púlt felé. Minden emlék a hatalmába kerített. Nemis vettem észre, de annyira a gondolataimba merültem, hogy nem figyeltem arra, hogy mi zajlik körülöttem.

- Mit parancsol uram? - kérdezte a barista hölgy sokadszorra is. Amint megpillantotta a szememben a könnyeket, szégyenlősen elhúzta a száját. Némán megköszörültem a torkomat.

- Egy forró csoki és egy Cappuccino lesz - helyeztem a púltra a tenyerem. A gyűrűm után érdeklődött. Általában minden nő ezt teszi. Feltérképeznek és gondolatokat kreálnak rólam. - A kávé nem készül el magától - vettem vissza a kártyámat, és az asztal felé sétáltam. Levettem a kabátomat, és a szék támlájára tettem. Egy életre szóló lehetőséget mondtam le a kisfiú miatt. Egy olyan megbeszélést ami virágzó jövőt szánt volna a számunkra.

- A bácsit nagyon sok nő megbámúlja. Szinte majd kiesik a szemük - nézegette a fiú az órát.

- Tehát jó megfigyelő vagy, nem de? - tettem az asztalra a kezemet. Miután kihozták a kávét és a forró csokit, a számra őszinte mosoly keletkezett. A fiú remegve helyezte a hosszú pohár köré a lefagyott ujjait. Most először mosolygott. Ezért megérte feladnom a terveimet. Ezért a mosolyért megérte.

- Nagyon meleg! Hm...végre - megkönnyebbülten felsóhajtott, lassan megfújta a sötét italt. Az ajkamhoz emeltem a csészét, és némán belekortyoltam. Az Iphone rezgett az asztalon. Rick hívott. Fogadtam, és a fülemhez emeltem.

- Mielött bármit is mondanál, leszögezném, hogy egy fontosabb dolog jött közbe - tudtam, hogy miért hív. Ismertem őt. Túl jól ismertem.

- Ethan! Ezt mégis, hogy képzelted? - fortyogta. - Mégis mi lenne fontosabb egy olyan tárgyalásnál amire már egy kerek éve várunk?! - kiabálta.

- Találkoztam a gyerekkori önmagammal - suttogtam könnyes szemmel. Rick egy pillanatra elcsendesedett. Halk sóhaj hagyta el az ajkát, majd tovább folytatta.

- A megbeszélést elhalasztottuk! A számlákat és az aláírt dokumentumokat visszakértük a felektől! Hála neked! Nagyon kellemetlen volt Mr. azt csinálok amit akarok fafej! - oktatott ki.

- Ha ilyen hangnemben beszélsz velem, helyette akár kereshetnél magadnak egy jobb elfoglaltságot is - biccentettem oldalra a fejem.

- Ha nem tudunk leszerződtetni a Hodway építkezési válalattal akkor a terveink ugrottak! Az egész! Csak ők rendelkeznek megfelelő munkagépekkel, és milyen érdekes...csak ők tudnák biztosítani az építkezés helyszínét is! Szükségünk van rájuk! Nekik vannak biztos ismeretségük, velünk ellentétben! Szükségünk van egy társulatra! - amint befejezte összehúztam a szemem, és kinyomtam a telefont.

- Csak nem baj van a munkahelyen? - szürcsölte a forró csokit.

- Várj már. Hozok neked egy szívószálat - sóhajtva a púlt felé sétáltam, és az ujjaim közé vettem egy kék műanyagot. Az ujjaim közt forgattam, és a kisfiú elé tettem, aki boldogan vette el.

Építkezés ide vagy oda!

Sokkal boldogabb voltam az miatt, hogy segíthettem valakinek, valakinek akinek az élet ugyan azt a sorsot szánta mint nekem. A mosolya láttán pedig boldog voltam.