|Szívedbe Látok|

Tizennegyedik

| ETHAN |

A MÚLT

- Elkapni! Tolvaj! Ne hagyják meglógni! - a zsebembe süllyesztettem a száraz kiflit amit az esti órákban bezárás elött a pékségből loptam. A sötét utca barátságtalan volt. Hajléktalanok fordították felém a fejüket ahogy futottam előre a macskaköves járdán. A koszos cipőm cipőfűzőjét tapostam, a nadrágomra a pocsoja loccsant ahogy átfutottam rajta. Fáradtan és éhesen lihegtem, de azt az egy kiflit kincsként tartottam a zsebemben. A lefagyott ujjaimat már nem éreztem, a lehellettemet láttam ahogy előre futottam a sötét barátságtalan park felé. - Gyere vissza te szaros! Állj meg! Óh, hogy az isten verjen meg!! - az utolsó pillanatban futottam át az úttesten és lógtam meg a mogorva bácsi elől. Amikor a parkba értem, a térdemre támaszkodva fújtam ki magam. Könnyek csurogtak a szememből, a csuklómmal az orromat töröltem. A kapucnis pulcsim nem volt elég meleg az őssz rideg éjszakáira ezért fogvacogva gubbasztottam egy padon és a számhoz emeltem a szikkadt kiflit. Tizenhat éves voltam. Másodszorra szöktem meg az árvaházból. Azért mert bántottak. Nagyon sokat bántottak. A hátamról levettem a kopott piros táskámat és kicipzároztam. A plüssmacimat magamhoz öleltem, és hálát adtam ennek a kiflinek. Ugyan a hasam ugyan úgy korgott utána, változatlanúl éhes maradtam, de legalább ettem. Egy keveset.

Két héttel később az összegyűjtött fillérekből csomag zsebkendőt vásároltam. A főút lámpájához álltam és türelmesen kínáltam. - Zsebkendőt! Zsebkendőt tessék! - egy fekete sportautó állt meg a lámpa elött. Az ablakhoz hajoltam, a kezemet a szélére csúsztattam.

- Vidd innen a retkes kezed te hajléktalan! Menj máshova pénzt keresni! Ezzel kell elrontani az ember napját...undorító! - szőke haját úri módra lakkozva hordta, elegáns mozdulatai közben megcsillant a karórája makulátlan arany színe. Sírva léptem hátra. A lámpa zöldre váltott. Elhajtott elöttem. Csak a benzin maró szagát hagyta magaután. Nem tehettem más. A járda szélére ültem, magam mellé helyeztem egy műanyag poharat és az ölemben tartottam a zsebkendőimet. Az idő múlásával azt vettem észre, hogy nem vásároltak tőlem. Mert elhasználtam őket. A keserű könnycseppek felemésztették a zsebkendőket amit én vásároltam.

Kényelmetlen korházi ágyban ébredeztem. Némán nyöszörögtem, a szemöldökömet fájdalmas arckifejezéssel ráncoltam. A korházi szobát ellepő gyógyszer szag miatt undorodva húztam el az ajkamat. Próbáltam felemelmi a kezemet, de infúzió csövet rögzítettek hozzám. A szám kiszáradt, a tekintetem a könnyektől csillogott. Egy kedves nővér töltötte a beteglapomat. Próbáltam felülni, de a kezét a vállamra helyezte.

- Maradjon fiatalember - kedves hangja volt, ajkát vörös csábító rúzs keretezte. Engem nem csábított, de szép volt.

- Volt egy balesetem - hírtelen nyúltam a halántékom felé, de vastag kötés védte a homlokomat. - Aú - húztam össze a szemem.

- Most pihenésre van szüksége. Bent tartjuk magát megfigyelésen - ült le egy kényelmetlen műanyag székre. - Ethan Beverly - olvasta el a papírjaimat. - Mondja Ethan, hogy érzi magát?

- Nem jól - suttogtam. - Egyáltalán nem jól.

- Értesíthetem a hozzátartozóit? - biccentette oldalra a fejét. Kinyitottam a szemem. A kérdése hallatán kinyitottam a szemem. A nő arcát memorizáltam. Láttam a szemében a tiszteletet, a szenvedélyt és az önzetlen szeretetet. Az ujján egy karikagyűrű csillogott.

- Ha lenne valakim, akkor nem lennék egyedül - pillantottam a plafon felé.

- Dehát jött magához valaki. Egy középkorú férfi. Nagyon zaklatotnak tünt. Szeretné ha behívjam őt?

- Rick? - kérdeztem zavarodottan. Az ápoló azt mondta, hogy nem tudja a férfi nevét, de behívhatja hozzám. Nem voltam abban az állpotban, hogy minden szavát tisztán értettem, ezért csak bólintottam. Az ápoló kisétált a szobából. Csak egy pillanatra fordítottam az ablak felé a fejem. Szinte lassított felvételben láttam ahogy egy öltönyös sármos férfi sétál el a szobám elött. Láttam ahogy a kilincset lenyomja. Kinyílt az ajtó. Először a lakk cipőjét pillantottam meg. Utána végig néztem a sötétkék vasalt nadrágján és a szürke ingjén. A pupillám kitágúlt ahogy az arcát megpillantottam. Még az ajtót sem csukta be, a keze a kilincsről maga mellé csúszott. Felém fordította a testét, tekintélyt parancsolóan húzta ki magát. A szemét enyhén összehúzta, láttam a sarkában a könnyek csillogását. Az arcvonásai merevek voltak és szabályosak. Ráncok futottak össze a szeme alatt. Nekem ez már túl sok lesz.

Csak állt és nézett engem.

A fiát aki a korházi ágyon fekszik megannyi szívfájdalommal és be nem gyógyúlt lelki sebekkel. A plafon felé pillantottam, mintha itt sem lenne. Résnyire kinyitottam a számat, a könnycseppek a nyakamra hulltak.

- Az egész életemet tönkre tette - suttogtam erőtlenül. Hallottam, hogy megköszörüli a torkát. Éreztem a tekintetét az arcomon. Ennyi idő után itt állt. Személyesen. Ez lett a sorsom. - Ha egy aranyhalat egyedül hagyjuk a hatalmas óceánban, akkor elveszik valahol, és soha nem találja meg élete útját - nyitottam ki a szemem.

- Te lennél ez az aranyhal Ethan? - a hangja mély és határozott volt. Vajon meddig gyakorolta? Hány év  kitartó munka eredménye ez a megjelenés? Lassan sétált az ágyamhoz és leült a műanyag székre. Feszült volt, de parancsolt a testének. Csak egy pillanatra fordítottam felé a fejem, de mintha egy nyílhegyet hajítottak volna át a szívemen. - A nevem...

- Nem vagyok kíváncsi rá - fordítottam el a fejem. - Takarodjon - szorítottam össze a szemem. A férfi felsóhajtott, a torkát köszörülve pattant fel a székről.

- Visszajövök ha jobban leszel - fordított nekem hátat az "apám."

- Nincsen szükségem magára - szorítottam meg a tenyeremmel a fehér paplant. A férfi csak egy pillanatra torpant meg, csak egy pillanatra fordította oldalra a fejét.

- Az egész világon csak rám van szükséged - mondta ki, és kilépett a szobából. Fátyolos tekintettel pillantottam a székre. Éreztem az illatát. Éreztem és az emlékezetembe véstem.

Este ébredtem fel. Álmos voltam, de már nem voltam zavarban. Már az infúziót is kivették a kezemből, a helyére egy hófehér ragtapaszt ragasztottak amin volt egy mosolygós arc. Kedves gesztus.

- Hol van Rick? - ültem az ágy szélére. A férfi az állát piszkálva nézett ki az ablakon, fürkészte a sötétbe borúlt magas házakat és a mégmagasabb felhőkarcolókat.

- Rick ruhákat hoz neked. Törülközőt és szappant - válaszolta kifinomúltan. A szemöldökömet ráncoltam. Hírtelen hasított belém a felismerés. Mégis, hogy fogom kifizetni a korházi ellátást?!

Nyílt az ajtó és egy ápoló lépett be rajta. A vacsorámat hozta. Illetve egy nevetséges valamit, amit ők itt vacsorának neveznek. A férfi a kezével elintett. - Vigye azt innen - épp annyira volt határozott, mint amilyen félelmetes a tekintete.

- Elnézést nővér! De megtudhatom, hogy mennyibe kerül... - kerestem a szavakat, hírtelen nem tudtam mit mondani.

- Ne aggódjon. A költségeket már rendezték - pillantott mosolyogva a férfi felé. Még mindig háttal állt nekem, nem láttam az arcát, se a tekintetét. - Talán hozhatok vacsorát a büféből is - pillantott félve a szigorú férfi felé.

Amint a nővér alhagyta a szobát, ő megfordúlt. Sóhaj hagyta el a száját, a kezét csípőre tette.

Már nem érzem lehetettlennek azt, hogy találkozzak az apámmal. Mert itt állt velem szemben.

- Rengeteg dolgot kell megbeszélnünk Ethan - szorította meg a szék támláját. - És így vagy úgy, de végig foksz hallgatni. Muszáj, hogy megérsd a múltat.