|Szívedbe Látok|

Tizenegyedik

| ETHAN |

A nap szikrázóan sütöt. Az ég felé fordítottam az arcom, a szememet békésen hunytam le bízva abban, hogy sokáig megőrizhetem a jelent. Rachel puha haját simogattam, a fejét a combomra hajtotta. Csak egy kék puha lepedőn feküdtünk, közel az egyetemhez. A tisztás gyönyörű volt. Egyetlen Tölgyfa vetett árnyékot a tisztáson ücsörgő diákokra. Amikor megtudtuk, hogy tanítás nélküli nap vár ránk, mindenki különböző dolgot csinált. Valaki plázába ment, esetleg a kávézóba. De Rachel és én kerestünk egy puha plédet és helyet foglaltunk a tisztáson. Ez a pillanat nekem mindennél többet jelentett. Egész életemben nyomorban éltem. Most pedig van egy iskolám egy munkahelyem és egy gyönyörűszép barátnőm, aki mindent tud rólam, mégis elfogad olyannak amilyen vagyok.

- Az ősz mindjárt itt van - súgta hallkan. - Elképesztő, hogy így rohannak a hetek - megtámaszkodott az alkarján, és mosolyogva felült hozzám. - Lassan egy hónapja, hogy együtt vagyunk.

- Ajaj! Milyen sok idő...- hajoltam hozzá és puszit nyomtam a puha ajkára. Rachel óvatosan megsimította a homlokomat, majd az ujjai közé vette a hajtincsemet.

- Gyönyörű ez a bőrhiba a homlokodon. Annyira szeretem - csillogott a tekintete, ragyogó mosolyra húzta az ajkát. Megsimítottam a haját, majd a szemöldökömet ráncoltam. Átsuhant az agyamon egy emlék. Egy halvány kép. Ez férfiról. Próbáltam kitaszítani az idegen érzést, de egyenesen folytogatott.

- A főnököm homlokán is van egy ilyen heg - az egyetem felé pillantottam, az egyik kezemet a vállamra helyeztem. Bíztatóan maszíroztam a vállamat, a szememet összehúztam. Mr. Zain az apám is lehetne.

Ez a gondolat futott át az agyamon.

Úgy értem, hogy nem idős, hanem fiatalos és van olyan érzésem, hogy hasonlítunk egymásra. Próbáltam elfelejteni a kusza örült gondolatot, de mégis magamat hibáztattam, hogy eddig nem vettem észre. Mr. Zain kisugárzása határozottan hasonlít hozzám.

- Vannak ilyen szerencsés emberek - Rachel mögém térdelt, a lapockámhoz nyomta a mellkasát és átkarolta a nyakamat. Puszit myomott az arcomra és bátortalanúl elnevette magát. - És ha Mr. Zain az apukád? - kérdezett rá.

- Jó vicc - sütöttem le a szemem szomorúan. Nekem nincs olyan szerencsém. Nekem nem lehet gazdag apám. Nekem nem ezt a sorsot szánta az élet.

- Pedig el sem tudod képzelni azt, hogy az élet mennyire kiszámíthatatlan tud lenni. Csupa meglepetés - suttogta hallkan. Megsimítottam a kézfejét, puszit nyomtam rá és némán felsóhajtottam.

Késő este Rachel meglátogatta a szomábat. Miután a szobatársam lelépett, bezártam az ajtót, és mosolyogva az ágyam felé vezettem őt. Leült a szélére, és angyali mosollyal nézett szét.

- Pont olyan mint a mi szobánk, csak a tükörképe - hajtotta a vállamra a fejét.

- Gondolkoztam azon amit délelött mondtál nekem - simogattam a haját. - Nincsen sok esélye, de valahol biztos, hogy él az apám - piszkáltam a csuklómon díszelgő bőr karkötőmet.

- És nem gondolkoztál azon, hogy esetleg megkeresed őt? - hajolt el, hogy a szemembe tudjon nézni. A testem megfeszült, a számat összezártam. A kérdése hallatán a szívem hevesebben dobogott, a gondolataimat pedig nem tudtam irányítani.

- Megbosszúlnám a rémes gyerekkoromat - a parkettát fürkésztem és azzal játszottam, hogy a lábamat a szőnyeg alá csúsztattam.

- El sem tudom képzelni azt, hogy min mentél keresztül - pillantott fel rám. Megfogtam a kezét, lefeküdtem az ágyra és magam után húztam. Rachel hozzám bújt, a fejét a mellkasomra tette.

- Amit most mondok az megrázó lesz, de engem egy kosárban találtak az út szélén. Egy idős bácsi vitt be a korházba, onnan pedig árvaházba kerültem - hiába nem emlékeztem mindenre, a tekintetemet elöntötték a keserű könnycseppek. - Az anyám nem akart engem, gondolom ezért hagyott magamra - folytattam könnyes szemmel. - Az árvaház egy menedék volt a számomra, de ugyan úgy egy ketrec is. Amire én reménykedve vártam azt mások kapták meg. Családok jöttek és gyerekeket vittek el - ekkor megállt a kezem, egy pillanatra lehunytam a szemem, és engedtem, hogy a kövér forró könnycsepp végig szántsa az arcomat. - De engem nem vittek el - már nem tudtam befejezni mert annyira fájt beszélni a múltról, hogy attól féltem: ebbe beleroppanok.

- Semmi baj. Semmi baj - Rachel hozzám fordúlt, megfogta a tarkómat és védelmezően magához húzott. A fejemet a mellkasán pihentettem, a kövér könnycseppek az arcomról a pólójára hulltak. Mintha a lelkem elötte tört volna apró darbokra. Mintha mindig is szükségem lett volna erre. Arra, hogy kimondjam azt ami a szívemet nyomja. Én pedig annyira megbízok Rachelben, hogy a gondolataim és az érzéseim is önkéntelenül záporoztak belőlem. - Én itt vagyok neked. És itt is maradok. Nagyon sokáig.

- Nem tudom elfelejteni a múltamat. Nekem ez annyira fáj - ráztam a fejem tanácstalanúl. - Utca gyerek voltam. Télen fáztam, nyárn pedig a parton aludtam - megtámasztottam magam, majd a kezembe vettem a plüssmacimat. - Ez a maci az egyetlen dolog ami gyerekkorom óta velem van - piszkáltam a fehér plüsst ami kilógott a hátából.

- Fontos neked ez a maci, igaz? - biccentette oldalra a fejét, a tekintetével az arcomat fürkészte.

- Igen fontos. Azért mert ez a maci mindig ott volt mellettem - húztam ki egy apró fehér vattát a szakadás közepéből. Egy másik vattát akartam kihúzni, azonban ez a mozdulat már nem sikerült. Mintha valami akadályozta volna a mozdulatomat. - Mintha lenne benne valami - feszítettem szét a maci hátán terpeszkedő szakádást.

- Szerintem nem kéne jobban szétszakítanod - suttogta tanácstalanúl.

- Rachel... - a maci belsejéből egy fényképet húztam elő. Amint megláttam a fényképet a kezem eszméletlenül remegett. Nem akartam hinni a szememnek, azt pedig lehetetlennek tartottam amit a képen láttam. Rachel hozzám hajolt, hogy megnézze a képet.

- Ő az...apukád? - kérdezte hallkan.

- Te jó ég... - fürkésztem a fiatal férfi arcát. A kezében egy apró babát tartott. Egy babát aki ép boldogan gőgicsélt. Nyeltem egyett, a könnycseppem a régi elszineződött fekete fehér fényképre hullott.

- Ez a baba te vagy? - nézett a szemembe, mire előre pillantottam.

- Mr. Zain - súgtam szörnyűlködve. - Mr. Zain az apám?

LÉTEZIK EZ?