|Szívedbe Látok|

Negyedik

| ETHAN |

A tükörképemmel szemezgetten. Egy kicsit elhúzott szájjal, kicsit mosolyogva húztam meg a pólóm szélét. Az egyik kedvenc zenekarom logója díszelgett a közepén, a póló egy kicsit már viseletes volt, talán nemis volt egy mai darab, végülis a Nirvana sem egy mai zenekar, de annyira a szívemhez nőt, annyira szeretem azt amit csináltak, hogy ezt a ruhadarabot nem tudtam otthon hagyni. Viszont a farmeremre rá sem mertem nézni. Előre felkészültem arra, hogy megfognak szólni azért, mert a tegnapi farmerem volt rajtam. Az életem során, nagyon sok dolgot megtanultam. Tapasztaltam jót, és rosszat is. Sajnos pont a rossz emlékeim azok, amik gyökeresen megváltoztatták az életemet:        ( a múlt )

....♡...

Kilenc évesen kerültem át egy második árvaházba. Emlékszek, hogy könnyes szemmel, kicsit bizonytalanúl néztem szét az új szobámban. A néni, akit még nemis ismertem, halvány mosollyal az arcán nézett rám, a kezét a vállamra tette, mintha erőt akarna adni. Erőt ahoz, hogy tovább harcoljak. Soha nem volt egyszerű. Mindenhonnan kitaszítottak, mindenhol bántottak. Emlékszek, hogy szipogva töröltem meg a szemem a kezemmel, és leültem az egyik ágyra. Az ágy kényelmetlen volt, csak egy vékony takaró volt ráterítve. Ez volt a második nevelőotthon kilenc év alatt. Annyira idegen volt, annyira nem tetszett a szoba, hogy a táskámat, az egyetlen koszos táskát ami mindig velem volt, a mellkasomhoz szorítottam. A cipzárt kihúztam, néha megakadt, de amikor a végéhez értem, kivettem a táska mélyéről a plüssmacimat, és magamhoz öleltem. Ez volt az egyetlen dolog, ami a születésem óta velem van. Ez az egyetlen dolog, ami mindig mellettem volt a nehéz időszakokban. Az egyik gombszeme már nem volt meg, a nyakában díszelgő masni már színtelen volt, a hátán pedig egy apró résen, fehér vattapamacs szerű valami látszott ki. Ez a maci, ez az élettelen tárgy annyira a szívemhez nőt, hogy gyerekkoromban ő volt az egyetlen barátom. A párnámra tettem. Titokban beszéltem hozzá, nem akartam, hogy a néni, vagy az ágyon ülő gyerekek bolondnak nézzenek. Csak annyit láttam, hogy a néni leengedte a kezét a kilincsről, és angyali mosollyal pillantott a többi gyerekre akiktől már megszokott pillantásokat már felismertem. Ki ez? Úristen, miért van egy plüssmacija? Miért foltos a nadrágja? Vajon ez az egyetlen pólója? Ha nem kerültem volna nevelőotthonba akkor nagy valószónűséggel utcagyerek lettem volna.

- Ő itt Ethan Beverly - rám mutatott, szégyenlősen szemezgetten a koszos cipőm elejével. A kicsi kezemet egy kicsit összeszorítottam, talán szégyenlős voltam. Hiszen itt már mindenkinek van barátja. Én voltam az egyetlen, akinek volt egy koszos, régi plüssmacija.

Emlékszek, hogy az első éjszakám sem úgy telt ahogy kellett volna. Talán már mindenki aludt, talán még ők sem aludtak. Csend telepedett a szobára, csak az éjszaka neszeit lehetett hallani. Annyira barátságtalan, annyira hátborzongató volt, hogy magamra húztam a vékony takarót, a plüssmacimat a mellkasomhoz szorítottam. - Semmi baj Brumi. Itt jobb mint ott kint - sziszegtem, és tudtam, hogy ő nem fog válaszolni. Tudtam, hogy nem ölel magához. De Brumi az egyetlen aki a születésem óta ugyan úgy néz rám. Hiszen akárhányszor a szemébe nézek, mintha mosolyogna rám. - Itt sokkal jobb nekünk - próbáltam lehunyni a szemem, de ekkor hírtelen lehúzták rólam a takarót amit a padlóra dobtak. A gyerekek nevetve szakították ki a plüssmacit a kezeim közűl. Baba korom óta vigyáztam Brumira, ezért pattantam fel az ágyból, és az után nyúltam ami az enyém. Egy magasabb fiú tartotta a plüss fülét, én szorongattam a testét.

- Milyen röhejes! Beszélsz egy ócska plüssállathoz? - kérdezte. Emlékszek, hogy az arcát szeplők borították, a haja vörösebb volt mint a naplemente színe. Hiába féltettem azt ami az enyém, abban a pillanatban azt hittem, hogy szétszakítja.