|Szívedbe Látok|

Tizedik

| ETHAN |

Lesütöttem a szemem, a tekintetem a dossziéra szegeztem. Én láttam már ezt a fiút az egyetemen. Egy beképzelt, önimádó, gazdag ficsúr. És Mr. Zain az édesapja? Micsoda véletlen.

A srác a hajára tette a napszemüveget, és megigazította a karóráját a csuklóján, miközben egy lenéző pillantással ajándékozott meg engem.

- Sebastian. Szerintem megbeszéltük, hogy inkább mellőzzük a csá, cső, vagy mizu kifejezéseket. Emlékszel? - dőlt hátra a széken. A srác mintha megsem hallotta volna, csak legyintett egyet, és mosolyra húzta a száját.

- Kéne egy kis lóvé fater! - igazította a meg a drága ingje gallérját a nyakánál. Mr. Zain, mintha rosszúl hallott volna valamit. Lassan előre hajolt, és a fiával szemezgetett, akinek egy arcizma sem rándúlt meg.

- Hogy mondod? - összehúzta a szemét, az ingjét kigombolta, így megvillantotta az enyhén szőr fedte mellkasát. Nem akartam a fültanuja lenni ennek a kellemetlen szituációnak, de nem kaptam saját irodát, így Mr. Zain csendes társaságában szoktam tőlteni az óráimat.

- Lesz ma este egy házibuli! Kéne lóvé! Na! Ne csináld már! - nevette el magát, de Mr. Zain rosszalló pillantással ajándékozta meg a fiát.

- Mit gondolsz? - kérdezte hírtelen. - Felnőtt ember vagy! Szerintem semmi jogod nincsen tőlen pénzt kérni! Sebastian, hol van a pénz amit megkerestél madanak? - biccentette oldalra a fejét. Látszólag szigorú, és határozott édesapa lehet. Egy olyan, aki elvárja a gyerekétől azt, hogy megálljon a saját lábán.

- Ne csináld már apa! - támaszkodott rá a srác a Mahagóni asztalra. - Jól tudod, hogy elköltöttem a fizetésemet! Ezért szeretnék tőled kérni!

- Miért nem spórolsz? - kérdezett rá. - Erre még nem gondoltál? - folytatta az ellentmondást.

- Kösz! Kurvára jó fej vagy! Akkor mentem anyámhoz! - fordított neki hátat, majd köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót. Pislogás nélkül fürkésztem a padlót, majd röhejesen megráztam a fejem. Ez mégis mi volt? Te jó ég! Mégis, hogy lehet valaki ennyire szánalmas? Miután Mr. Zain látta azt, hogy szórakoztatott a helyzet, óvatosan megköszörültem a torkomat, és némán folytattam tovább a munkámat.

- Ti ketten egy egyetemre jártok, igaz? - fordúlt felém a székkel. Meglepődtem a kérdése hallatán, ezért elidőztem egy kicsit a válaszom elött. Némán bólintottam, és megdörzsöltem a halántékomat. - Ne haragudj ha túl közvetlen vagyok, csak a kommunikációval segítem a beilleszkedésed.

- Igen! Mi ketten egy egyetemre járunk! A fiának sok barátai vannak - sütöttem le a szemem szomorúan, a gondolataimat pedig nem tudtam féken tartani. A pár perccel ezelött történtek arra kéztettek, hogy kimondjam a gondolataimat. - Sebastian szerencsés, hogy maga az édesapja! Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó nevelésben részesül - dörzsöltem meg a vállamat, és zavartan lesütöttem a szemem. Mr. Zain minden mozdulatomat alaposan megnézte. A szemét enyhén összehúzta, az ujjaival a borostáját piszkálta. - Elnézést! Nem akartam tolakodó lenni!

- Sebastian a nevelt fiam - vonta fel a szemöldökét. - És igen! Kifejezetten rövid pórázra engedem őt! - fordúlt a számítógép felé, és figyelmesen kattintott valamire. - És veled mi a helyzet Ethan? - kérdezte, rám sem nézve. - Természetesen, ha nem tekinted tolakodásnak. Szeretnélek jobban megismerni!

Hírtelen zavartan kezdtem fészkelődni a kanapén. Hírtelen túlságosan melegem lett, kénytelen voltam gombolni az ingemen, és zavartan töröltem meg a homlokomat. Soha sem szerettem beszélni múltamról. Mert nincsen olyan élményem, amiről szívesen beszélnék. Mert nincsenek élményeim. Nem volt gyerekkorom, se boldog éveim.

Amíg más gyerekek boldogan nőttek fel, amíg játszóterekre vitték őket a szüleik, addig én az árvaházban az ágyon ültem, és néztem ki az ablakon.

Az emlékeim nincsenek rám jó hatással. Soha sem voltak.

Letettem a papírokat az asztalra, és a főnököm mogyoróbarna szemébe néztem. Némán megráztam a fejem, és hallkan felsóhajtottam. Mr. Zain tudta, hogy nincsen miről beszélnem. Láttam az arcán az együttérzést.

- Árvaházban nőttem fel. Ennyi - amint kimondtam, az arcán átsuhant valami. A teste megfeszült, és oldalra pillantott. Lassan megrázta a fejét, és a szemembe nézett.

- Soha nem értettem azokat az embereket akik hajlamosak ilyen döntéseket hozni - a szájához emelte az üvegpoharat, és belekortyolt a vízbe. Minden mozdulatát figyeltem, és zavartan nyeltem egyett.

Hát igen.
Én sem értettem.

Este tíz órakkor feküdtem le aludni és a mai napomon gondolkoztam. Mindenki nagyon kedves velem az étteremben, a főnököm pedig egy inteligens és barátságos ember. Megvakartam a homlokomat ahol egy bőrhiba található, majd könnyes szemmel fordúltam az oldalamra. Ez a fiú igazán hálás lehetne azért, hogy ilyen jó édesapja van. Minden gyermek hálás lehet azért, hogy van családja. Család nélkűl nőttem fel, és mindig csak egy dologra vágytam. Arra, hogy legyen egy édeapám és egy édesanyám. Vajon élnek még? A nagyvilágban élnek valahol? Szoktak rám gondolni? Vagy eltörölték a múltat? Ki az édesapám? És ki az édesanyám?

Másnap reggel fáradtan és karikás szemekkel ébredtem. Pasi vagyok, de a nyúzott plüssmacim a karjaim közt pihent. Próbáltam óvatosan félre tenni, a hátából hófehér plüss darabok szabadultak ki. Olyan régi emlék volt. És nem tudom, hogy kitől kaptam. Amikor árvaházba kerültem, ez a plüssmaci már velem volt.

Akkor talán a szüleimtől kaptam?

Az ablak felé pillantottam, és szigorú tekintettel húztam össze a szemem. Talán ez a maci sokkal fontosabb nekem mint azt gondolnám. Talán ez a maci tud segíteni abban, hogy kik is a szüleim.

És ekkor határoztam el, hogy megkeresem őket. Kerül amibe kerül.

És ha megtaláltam őket...

Bosszút fogok állni a szörnyű gyerekkorom miatt.