|Szívedbe Látok|

Tizenkilencedik

| RACHEL |

- Aú, a fejem! Olyan mintha lefejeltem volna egy ajtót - nyöszörögve támaszkodtam meg a kanapé szélén, és fáradtan ültem fel. Egy ismeretlen irodában találtam magam, a mellettem terpeszkedő asztalon egy gyógyszer vízzel, és reggeli volt található. - Bárki is voltál, nagyon kedves vagy - haraptam bele a reggelibe. - Hm, ez isteni! Nálunk miért nem ilyen finom a kaja? - haraptam a második adagot. - De az fontosabb kérdés, hogy hol vagyok - néztem szét a modern bútorokkal felszerelt irodában. Tipikus iroda szoba volt, de mégis volt benne egy olyan kisugárzás ami megnyugtatot engem. kifinomúltan volt berendezve, de talán a tulajdonosa gondoskodott aról, hogy ez ne csak egy munkahely legyen. Egy fekete öltöny lógot a barna fogason. Nem képzeltem. A ruha illata az orromba szökött. Egy férfi parfüm, édes citrusos illata egy kis csokoládé és dinnye illat ötvözetével. Ismertem ezt a parfüm márkát, egyszer apukám is ezt használta. De ahogy haladt előre a korral, úgy változtatta a szokásait is. Lassan tápászkodtam fel, és nyeltem le a gyógyszert. Az ablakhoz sétáltam, és megtorpantam a fogas mellett. Az ujjaim közé szorítottam az öltönyt, és lassan az orromhoz húztam. Lehunyt szemmel szívtam be az illatát ami mindennél jobban eset. - Klassz hely - az íróasztal felé fordúltam, de valami más rabolta el a figyelmemet. A szék lába mellett egy plüss darab maradványa éktelenkedett. Az ujjaim közé vettem a fehér vatta szerű anyagot és az asztalra helyeztem. Láttam azt, hogy az egyik fiók félig nyitva volt. Tudtam, hogy nem szabadna, de hamar kinyitottam. A szemöldököm összeszaladt amikor megpillantottam egy öreg, szakadt plüssmacit a fiók belsejében. A kezembe vettem, és szemezgettem a maci gombtalan szemeivel. - Istenem, ez a maci csak egy emberé lehet - húztam az orrom felé. - Ó istenem, nemár! - töröltem le szipogva az orromat.

Szinte lassított felvételben fordítottam meg az aranyozott névtáblát. Amint elolvastam, a macit a padlóra ejtettem, a kezemet a szám elé tettem. Libabőr cikázott végig a testemen, a mellkasomban jól ismert fájdalom jele kezdett el sajogni. Megszorítottam a szék támláját, hogy még észnél legyek. A névtáblán Ethan Beverly neve éktelenkedett. - Ez nem lehet igaz - léptem egy lépést hátra. - Ez...ez nem történhet meg! - ráztam a fejem kétségbeesve. - Ethan Beverly itt dolgozik? Az az Ethan? - nyeltem egyet zokogva. Automatikusan az öltöny felé pillantottam, a belőle áradó illatot szipogva raktároztam el. Fájt az érzés. Nem akartam elhinni azt, hogy ennyi év után újra hallok felőle. Azt hittem, hogy azon a rémes napon végleg kilépett az életemből. Azt hittem, hogy akit akkor szerettem, akire őszinte szerelemmel tekintettem, már a múlté. Egy elfeledett viszony. De mégis Ethan Beverly irodája közepén álltam.

Hírtelen hallottam hangokat. Könnyes szemmel, már majdnem bömbölve fordítottam az ajtó felé a fejem. A zár lassan kattant, valaki kinyitotta. Gondolkoznom kellett. Erre én még nem voltam felkészülve.

És ha Ethan az?

Ha Ethan Beverly áll az ajtó túloldalán?

A félelem a hatalmába kerített. Gyorsan futottam egy mellék ajtó felé, és nyomtam le a kilincset. Ahogy az iroda ajtaja kinyílt, úgy én csuktam be a raktár ajtó ajtaját. A homlokomat megkönnyebbülten szorítottam a felületére, és törőltem le a könnyáztatta arcomat.

- Remek tárgyalás volt Ethan! Mostmár lett egy társcégünk is! Mégis, hogy akarod ezt megünnepelni? - egy ismeretlen férfi örömteli hangja szakította meg a csendet. A hangja nem volt ismerős, jobban féltem attól ami ezután következhet. - Mit nézel annyira? - a férfi kicsit kizökkent, várt egy kicsit, utána folytatta. - Kié ez a reggeli, fiam?

- Öhm, azt kérdezted, hogy akarok e ünnepelni?

Nem akartam elhinni. Befogtam a fülem, és a padlóra zuhantam. Összeszorítottam a szemem, és megráztam a fejem. - Nem. Nem. Nem. Nem - ismételtem magam hallkan. - Ethan - helyeztem a kezem az ajtó felületére.

- Végülis ez a te érdemed! Bebizonyítottad azt, hogy remek és szigorú igazgató vagy!

- Láttad az Ayers család arcát? - a hangja megváltozott. Szigorúbb és komorabb lett. A családomról beszélt. - Láttad a nő arcát amikor beléptem a tárgyaló terembe?

- Istenem... mi folyik itt? - suttogtam sokban.

- Nem akarták elhinni azt, hogy te vagy az! Figyelem felkeltő volt a belépésed! A nő...rendesen lefehéredett - nevette el magát a férfi.

- Ugyan Rick! Amilyen az adj isten... olyan a fogadj isten.

Nem bírtam ki. Résnyire kinyitottam az ajtót, pont rálátást kaptam az íróasztalra. Nem láttam az arcát, de a kezével egy tollat forgatott az ujjai közt. - Az Ayers vállalatnak befellegzet! - dobta le a tollat az asztalra. - Mostmár csak ki kell várni a pillanatott amikor ők fognak kopogni a mi ajtónkon!

- Ez egy kicsit kegyetlen, nem gondolod?

- A világban eltiporják a gyengéket! Ahogy eltiportak engem is! Tapasztalat, Rick.

Este tíz órakkor sírva sétáltam ki a cég fotocellás ajtaján. A hó hatalmas pelyhekben eset, még a telefont sem vettem fel apának. Azt hiszem, hogy rosszúl lettem. Azt hiszem, hogy ez megrázott lelkileg. Az ég felé emeltem az arcomat, és hunytam le a szemem. Éreztem azt, hogy a hideg hópelyhek érintése cirógatják az arcizmaimat. Próbáltam megőrizni a pillanatot, de inkább menekülni próbáltam. Menekülni akartam innen. Egy a gyűlölet helyszíne. Itt nincsen helye szeretetnek. Hírtelen indúltam meg az út felé, egy Taxit akartam hívni. A könnyeimtől alig láttam. Hírtelen torpantam meg, amikor egy Taxi ép indúlni készült. Muszáj volt elérnem.

- Hé! Hé! Várjon meg! Kérem! - sírva futottam előre. Csak futottam és futottam. Meggondolatlanúl a veszélybe vetettem magam.

- Rachel! Állj! - a nevemet kiabálták. Éles fény vakította ki a látókörömet amikor oldalra pillantottam. Egy autó csúszott meg a jégpáncélon, és dudálva csúszott felém. Kettőt pislogtam, de valaki megragadta a karomat, és oldalra húzott. Magával rántott, és teljes testel a testére estem. A kezét a fejemre helyezte, biztonságosan húzta a fejemet a mellkasához. Az autó pár centire haladt el mellettünk, mi az út szélén feküdtünk. - Meg vagy. Meg vagy - hallkan suttogta, és remegve ölelte a testem. A fejem a szívén pihent, az ujjaimmal az ingjét markolásztam.

- Maradjunk így - szívtam be az illatát. - Csak egy kicsit. Kérlek, húzz a karjaid közé - könyörögtem szerelmes szívvel. - Engedd azt, hogy felolvasszam a jégszívedet - nyitottam ki a szemem. Szinte lassított felvételben láttam azt, hogy Ethan hátra söpri a hajam, és mélyen a szemembe néz. Csak pár centiméterre volt tőlem. Mégis úgy éreztem, hogy túlságosan távol áll tőlem. Olyan távol, hogy már képtelen voltam magamhoz láncolni őt.

- Nem ütötted meg magad? - fürkészte az arcomat. - Nem fáj semmid? - nézett fel rám.

- De igen. Fáj az üresség amit magad után hagytál. Itt hagytál engem. Teljesen egyedül.

A szavak csak áradtak belőlem. Képtelen voltam magamban tartani. Érzékennyé válltam ebben a pár percben. Fájt Ethant látnom. A változást az arcán. A borostáját ami körbe ölelte az ajkát. A tekintetét amiben a düh és a bosszú iránt érzett borzalom tükrözödött. Fájt látnom a férfit, a férfit akivé változott. A sármos, kifinomúlt kisugárzású férfit. Egy embert akinek annyi vagyona lehet, hogy egy egész országnak elég lenne. - Ki vagy te? - érintettem az arcához a kezem. - Kire nézek most? Te nem Ethan Beverly vagy.

- Én vagyok Rachel. Én vagyok az - tette az arcomra a kezét.