•Védelmezőm• /ÁTÍRÁS ALATT/ |kth.|

39.

Taehyung szemszöge

Egy piros lámpánál megállva, a kormányra nézve gondolkozok azon, hogy vajon mi lehet az, ami olyan fontos lehet. Johnnal nem beszéltem mióta Daeun lakásánál kijelentette, hogy kirúgott.
Szinte senki sem volt az utcán, csak a járókelők mentek ide oda. A lámpa zöldre váltott, majd gondolataimból kizökkentve indultam el. Már messziről lehetett látni a hatalmas épületet. Egyenesen haladva mentem tovább, majd egy újjabb kereszteződésnél, jobbról kihajtott elém egy kocsi. Reflexemnek hála gyorsan rátapostam a fékre és a kormányról felnézve, néztem rá a söfőrre, aki vigyorogva meredt rám. Nem igazán értettem a reakcióját, de hirtelen balról egy teherautó jött egyenesen nekem. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, így gyorsan átmásztam a másik ülésre és a fejemet védve vártam a kocsimnak ütköző járművet.

Mire feleszméltem szó szerint fejjel lefelé lógtam az ülésen. Mivel becsatoltam magam, így talán javítottam a helyzetemen. Szúró fájdalmat éreztem, ami a fejembe nyilalt bele és a fájó pontra fogva próbáltam összeszedni magam. A szemeimet lassan pislogva nyitottam ki, de a homályos látásom miatt nem tudtam teljesen felmérni a helyzetet. A telefonom elkezdett csörögni, majd balra pillantva láttam meg egy fény pontot, amiből tudtam, hogy az a készülékem. A bal karomat kinyújtottam, de akkor eszméltem teljesen, hogy a fejemen kívül az egész testem sajog és fáj. Nem értem el a telefont, ezért nagy nehezen kicsatoltam magam, a fejem fölé téve a kezem, tompítottam az esésemet. A jobb vállam is rohadtúl fájt és a ponthoz érve, nem tudtam nem felkiáltani. A telefonhoz kúsztam, majd a képernyőt meglátva Daeun neve jelent meg.

-Tae!-ordította bele a telefonba a nevem Daeun én meg a még mindig fájó fejemet fogva, szorítottam le a szemeimet.-Tae! Mondj valamit! Jól vagy!?

-I-Igen.-nyögtem ki nehezen, majd hirtelen elkezdett velem forogni a világ, de a fejemet rázva próbáltam eszméletemnél maradni.

-Maradj velem! Beszélj hozzám!-Nem tudtam megmozdúlni, sem beszélni. Nem bírtam, pedig az előttem lévő kitört ablakon keresztül ki tudtam volna mászni. Hirtelen valaki elkezdte ordibálni a nevemet, ami visszhangként hallatszódott a telefonba. Nehezen felemeltem a fejemet, majd az ablakon kívül láttam meg Daeunt, aki a kocsi előtt térdelve mondja a nevemet. Nem tudtam neki válaszolni, mert elkezdtem még jobban szédülni és a sötétség kerített hatalmába.

Daeun szemszöge

Nagyon aggódom érte. Még csak pár perce ment el, de nekem ez az idő óráknak tűnnek. A nappaliban mászkálok, közben Suga a kanapén ülve figyelni minden mozdulatom. Mindig amikor Tae áthívja, hogy vigyázzon rám, minden percben engem figyel. Néha már azon filóztam miért nem ő ment el testőrnek.

-Nyugi, minden rendben lesz.-mondta az említett férfi biztatásképp, de én ettől még nem éreztem jobban magam.-Tae nagy gyerek. Tud vigyázni magára.-ránéztem Sugára, majd egy bíztató mosolyt ejtett felém.

A telefonom rezgésére kaptam fel a fejem, ami a kanapén előtti kis asztalon volt. Gyorsan oda léptem, majd a telefont azonnal feloldottam. Ismeretlen embertől kaptam valami üzenetet, de megnyitottam.

-Figyelhettél volna rá. Szegény kicsi Tae.

Az üzenetet elolvasva azt hittem, hogy összeesem. Könnyeim hirtelen utat törtek, majd Suga mellém lépve elolvasta. Van sejtésem ki küldhette az üzenetet, de egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik. És ez mind miattam van.

-Mennünk kell.-mondtam Sugának könnyeimet törölgetve, majd a cipőmet és a kabátomat felvéve már nyitottam is ki az ajtót. Mielőtt kiléptem volna, Suga megragadta a csuklómat.

-Lehet, hogy ez csak egy csali.-mondta komolyan rám nézve.

-Lehet?-felnevettem kínomban, mert annyira abszurd ez a helyzet.-Suga! Lehet, hogy Tae most küzd az életéért és te azt mondod, hogy várjunk?-kérdeztem már ordítva a szemeibe nézve.-Kérlek.-szemeit behunyta, majd egy sóhajt eleresztve bólintott egyet.

A kocsiba gyorsan beszálltunk, majd azonnal indultunk a cég felé. Sugaék szereztek két kocsit, mert ha az ő járgányukkal mennénk bárhova is, könnyen kiszúrhatnak minket.
Út közben már mindenre belegondoltam, de próbáltam pozítív maradni. Ha Tae Johnhoz ment, hogy tudta meg Jungkook? Lehet, hogy már John is belekerült ebben?

A telefonomon azonnal elkezdtem tárcsázni Taet, ami szerencsére kicsöngött. Hosszú várakozás után felvette, én meg azt hittem itt ájulok el, a hirtelen ért stressz miatt.

-Tae!-ordítottam bele a telefonba, de nem válaszolt.-Tae! Mondj valamit! Jól vagy?!-kérdeztem, majd pár másodperc után kaptam tőle életjelet, de a könnyeim még mindig folytak le az arcomon. A hangját meghallva nagy kő esett le a szívemről, de nem mondott tovább semmit sem, amitől a végtagjaim is elkezdtek remegni.-Maradj velem! Beszélj hozzám!-ordítottam a készülékbe.

-Jézusom!-hallottam meg a mellettem ülő hangját, majd az ölemből felnézve pillantottam meg Tae kocsiját, ami fejjel lefelé volt a földön. Egy kamiont is megláttam, aminek az orra szétvolt törve és ekkor jöttem rá, hogy ő ütközött neki.

-Állj meg!-ordítottam Suganak, majd a fékre azonnal rátaposott. Gyorsan kipattantam a kocsiból és Tae nevét üvöltve, futottam a széttőrt járműhöz. A kitört ablakhoz rohantam, majd mikor a földre rogytam vettem észre szerelmemet, aki kómás és véres fejjel rám emelte tekintetét. Pár másodperc múlva a feje a földre esett és minden erőmet összeszedve kezdtem el segítségért kiabálni.

A kórházba beérve láttam meg, ahogy a műtőbe viszik. Próbáltam bemenni, de nem engedték, így az ajtó előtt, a falnak dőlve rogytam össze. Zokogásom közben egy fura érzés kerített hatalmába, ami ezelőtt még sosem éreztem. A levegőt kapkodva vettem és az egész testem elkezdett remegni. A jobb vállamnál éreztem egy kéz szorítását, amitől felkaltam a fejem.

-Mi történik?-kérdeztem kétségbeesetten Sugától, majd látó körömbe megláttam egy orvost is.

-Pánikrohama van!-jelentette ki az orvos, majd Suganak intett, hogy kövessük. Felvett a karjaiba, majd az orvost követke kezdtünk el az ellenkező irányba menni.

-N-Ne! I-Itt k-kell lennem.-nyögtem ki nehezen, de a fuldoklásom és a remegésem még mindig nem állt le.
Bevittek egy kórterembe, majd egy ágyra fektetve adott be nekem valamit az orvos.

-Próbálja őt megnyugtatni.-mondta Suganak, majd kilépett a teremből. Suga leüllt az ágy szélére, majd a hátamat átkarolva húzott fel magához.

-Cshh. Semmi baj.-mondta halkan nyugtatásképp, de úgy éreztem, mintha a tüdőm feladná a szolgálatot.

Hosszú percek után, visszaállt a légzésem és a remegésem is eltűnt. Nem igazán tudom mi történt velem, de az agyam végig Taen járt.

-Jobban van?-kérdezte az orvos, majd Sugatól elválva néztem a férfire. Válaszképp csak bólintottam egyet és a könnyeimet próbáltam letörölni az arcomról, de helyette újjak folytak le.-Történt már magával ilyen?

-Nem.-válaszoltam halkan.

-Értem. Pánikrohamot kapott, ami a túl sok stressz miatt is előfordúlhat. A műtő előtt láttam meg, így gondolom egy hozzá tartozóját műtik.-mondta, de én a földet kémlelve bólintottam egyet.-Szeretném megvizsgálni. Tudom, hogy nem alkalmas, de az egészsége érdekébe meg kell tennem.

Megbeszéltem a dokival, hogy csak akkor vizsgálhat meg, mikor már Taeról megtudtam, hogy minden rendben. Hosszú órákat vártam a folyosón Sugaval, de az aggodalom és a stressz miatt a kezeim megint elkezdtek remegni. Hosszú órák múlva az orvos kijött a műtőből.

-A műtét jól sikerült. A vállát meg kellett műtenünk, de szerencsére rendben van. Pár bordája eltört és súlyos agyrázkodást is kapott. Eléggé súlyosak a sérülesei, így legyenek türelemmel.-mondta nekem és a mellettem álló férfinak.

-Láthatjuk?-kérdeztem rekedtes hangommal. Az orvos bólintott, majd jelezte, hogy kövessük.