•Védelmezőm• /ÁTÍRÁS ALATT/ |kth.|

Prológus

Nan Daeunnak hívnak és Szöulban élek modellként. Édesapám 15 éves koromban meghalt, ezzel bennem egy lavinát elindítva, de anyámat nem hatotta meg a távozása, így nyugodt szívvel újraházasodott egy nagy cég vezérigazgatójához. Miután anyám "új" életet kezdett, teljesen más lett az életem. Mivel a mostohaapám gazdag, híres és befolyásos ember, így úgymond én is felkapottá váltam. Anyám egy idő után teljesen megváltozott, mert elvakította a pénz és a hatalom. 

Mindig is modellként képzeltem el magamat, így sok év fárasztó munkával megvalósítottam az álmomat. Rengeteget megjegyzést kaptam, - legtöbbet közösségi médián keresztül - de egy idő után rájöttem, hogy ezektől lettem erősebb, mint testileg, lelkileg.

Pontosan egy éve elkövettem egy hibát, ami miatt nagy szakadékba estem, de ahogy mondták nekem az idő begyógyítja a sebeket...hát én még úgy vagyok, hogy még kell nekem egy kis idő. A barátaim és a munkám segítségével elköltöztem otthonról és azóta reménykedem egy szebb jövőben.

Éppen egy fotózásra mentem volna, de a mostohaapám behívott a céghez, mert valami fontos dologról szeretett volna velem beszélni. Nem is értem minek hívott be, amikor telefonon is eltudta volna mondani. Mindegy is. A kocsimhoz siettem, majd a rádiót benyomva kezdtem neki a szokásos szörnyű hangommal énekelni, ezzel is elterelni a gondolataimat mostohaapámról. A szokásos helyemre parkoltam, majd egy sóhajtást elengedve indultam el a hatalmas épület felé, ami engem a mai napig is egy üvegdobozra emlékeztet. 

Mindenhol ügyeket intéző embereket láttam, akik idegeskedve rohangáltak ide-oda. Ennél a cégnél nincs lazsálás az tuti. A lifthez mentem, majd a megfelelő emeleti gombra nyomva indultam felfele. Egy csilingelő hang jelezte, hogy megérkeztem, majd kilépve intettem a recepciósnak, aki szokásosan mosolyogva viszonozta köszönésemet. John irodájába benyitottam, ahol meg is találtam a személyt, aki idehívott, de az arcmimikájából és a hangjából ítélve nem volt a legjobb kedvében.

- Teljesen mindegy, hogy hogyan, de oldják meg ezt a helyzetet! - ordította bele a készülékbe, majd meg sem várva a másik fél válaszát csapta le a telefont. - Szervusz drágám. Örülök, hogy ilyen hamar ideértél.- jött oda hozzám egy ölelésre, amit persze nem viszonoztam, majd elválva tőlem nézett azzal a szokásos idétlen vigyorával.

Utálom őt már kezdetektől fogva, de én sem szimpatizálok neki.

- Légyszíves gyorsan mondjad, mert nekem még dolgom van. - leült a székére, majd rám nézve húztam fel szemöldökömet, ezzel bátorítva őt, hogy végre kinyögje problémáját.

- Nos, van egy kis probléma. Kaptam egy fenyegető üzenetet, ami miatt úgy döntöttem, hogy felfogadok egy testőrt magad mellé. Röviden annyi, hogy nem vagy biztonságban.

Teljesen ledöbbentem a hallottaktól. A mostohaapám aggódik értem? Fapofával hallgattam végig, majd mikor kíváncsian várta a reakciómat, elnevettem magam.

- Ugyan mi olyan nagy dolog miatt kell nekem testőr? Megtudom magamat védeni. - ellenkeztem, de persze ő addig nem hátrált, amíg nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt ő akarja.

- Nem szeretném elmondani a részleteket. Egyszerűen folytatod tovább az életedet csak lesz egy árnyékod, aki mindenhová elfog téged kísérni.

- Ez baromság! Nekem nem kell testőr! - végére kicsit felemeltem a hangomat, mert egyszerűen nem hittem el ezt az egészet.

Utálom, ha a hátam mögött szervezkednek, főleg Johnnak gyógyüdülőm ezt a szokását. Mikor még velük éltem, sokszor tett keresztbe nekem, aminél persze anyám mindig mellette állt ki. A lehető legjobban elakartam őt kerülni és csak azért tartom vele a kapcsolatot, mert anyám még mindig vele van. Biztos vagyok benne, hogy ezt a testőrös dolgot sem ma döntötte el. Egyszerűen nem akarom azt, hogy valaki a nyakamba lihegjen egész nap. Lényegében azért költöztem el, mert egy kis szabad teret akartam.

- Nem érdekel, hogy mi a véleményed erről! Rob, vezesd be!-mondta az egyik meláknak, aki persze azonnal ugrott, de én csak néztem magam elé és azon gondolkodtam, hogy biztos valami kövér, negyvenes éveiben járó faszit nevezett ki mellém.

Hallottam mögöttem, ahogy kinyílik az ajtó, de én nem mozdultam. Cipő kopogást ütötte meg a fülemet, majd oldalra néztem, ahol egy olyan személyt pillantottam meg, akitől szemeim a kétszeresükre nőttek.

És ekkor még nem is sejtettem, hogy ez az ember fenekestül felfogja forgatni az életemet.