•Védelmezőm• /ÁTÍRÁS ALATT/ |kth.|

49.

Sziasztok!
Több hónap kimaradás után végre meghoztam a következő részt. Ennyi idő kihagyás után sem tudtam még befejezni ezt a sztorit, de gondoltam már ideje, hogy itt is jelentkezzek. Pár rész van hátra és végleg lezárom ezt a könyvet. Jó olvasást!💞

Vakító napsugár szűrődött be az ablakon keresztül. Szemeim lassan szoktak hozzá a világossághoz, majd kissé kótyagos fejjel ültem fel. Senki sincs a szobámban és semmilyen zajt sem hallok. Pár másodpercet merengek a szemközti falat bámulva, de hirtelen eszembe jutott minden. Előtör belőlem az aggodalom, mikor eszembe jut az utolsó pár pillanat mielőtt elájultam volna. Lövés. Az ismeretlen férfi és Taehyung között. 

De ki lőtt előbb? 

Miután visszatértem a valóságba egy szúró és egyben sajgó érzést éreztem meg a jobb karomon. A felső ujját feltűrtem, majd megpillantottam a bekötött felkaromat. 

Vajon Taehyung is megsérült?

Gyorsan felpattantam az ágyról, de mielőtt kiléphetnék gyorsan végignéztem magamon. Ugyanabban a ruhában vagyok mint tegnap, amiből arra következtettem, hogy nem nyúlt hozzám senki. Nem törődve a kinézetemmel tártam ki az ajtót. Szívem kihagyott egy ütemet, majd elengedtem egy megkönnyebbült sóhajt, mikor megláttam Taehyungot, akin nem látom, hogy meglőtték volna, olyan stabilan áll velem szemben. Bal szemöldöke fel van szakadva, de el lett látva. Aggódva nézett mélyen szemeimbe, mikor találkozott a tekintetünk. Nem foglalkozva azzal, hogy valaki esetleg megláthat karoltam át a derekát és vontam szoros ölelésbe. A váratlan érintésre teste megfeszült, de pár másodperc múlva viszonozta tettemet, amitől melegség töltött el, mert iszonyatosan hiányzik a közelsége. Mellkasába fúrtam fejemet és mélyen szippantottam be férfias illatát. Semmire nem vágyom csakis az ő érintésére, csókjaira és szerelmére. Védelmező karjaival csak pár másodpercig tartott, de mikor meghalljuk a ház ura ordítását, azonnal elengedtük egymást, ezzel mintha ismét elszakítottak volna egy darabot belőlem.

- Nagyon feldúlt. Nem biztonságos a közelében lenned. - motyogta, alig hallhatóan, gondolom nehogy meghallja valaki. Aggodalomtól csillogó szemeibe néztem, majd egy mosolyt engedve simítottam végig jobb arcán, amit meglepetésemre engedett.

- Amíg itt vagy velem tudom, hogy nem lesz baj.

Lassú léptekkel mentem le a lépcsőn, szemeimmel Jungkookot keresve. Mikor leértem éppen a polcokon lévő könyveket kezdte el szétdobálni. A helyiségben mindenhol teljes tisztaság fogadott, bár egy cserép szét van törve, amit gondolom a dühöngő férfi csinálta. Meg sem szólaltam, de valószínűleg érezte a tekintetemet rajta, ezért mikor felém fordult vérben izzó szemeitől még a levegő is bennem rekedt.

- Te! - mutatott a mellettem álló férfira. - Azonnal gyere ide!

Kérésének eleget téve ment a ház urához, aki úgy nézett a most már előtte álló férfira, mint aki tekintetével már ezerszer megtudta volna ölni. Reszketve néztem egy ideig tartó farkasszemezésüket, majd váratlanul Jungkook teljes erejéből behúzott neki, ezzel oldalra bicsaklott Taehyung feje. A szám elé tartva kezeimet próbálok nem hangot adni  és visszafojtani kitörő könnyeimet. 

- Ez mind a ti hibátok! - üvölti torka szakadtából rám és Taehyungra nézve. - Egy valamit kértem akkor, hogy húzódjatok meg! Persze ez nehéz, igaz?! - húz be neki még egyet, aminek erejétől földre esett.

A helyiségben lévő két hústorony azonnal térdre eresztették Őt, nekem meg már folytak le könnyeim az arcomon, de lábaim földbe gyökereztek. Úgy érzem csak rosszabb lesz ha beleavatkozom. Úgy érzem ha kiordibálja magát, utána szokásosan elhagyja a házat.

Ördögien felnevetett Jungkook a plafonra nézve, majd hirtelen az oldalán lévő fegyvert bebiztosítva szerelmem homlokára szegezi, egy méter távolságból. Taehyung szemeit becsukva várt az ítéletére, de én ezt már nem bírom tovább tehetetlenül nézni. Nem fogom hagyni, hogy megölje az egyetlen embert az életemben.  Azonnal hozzájuk rohanok, egyenesen Tae elé.

- Kérlek, ne bántsd! - néztem mélyen vérágas szemeibe, de ő meg sem moccant, amitől csak még jobban elkezdtem reszketni.

- Menj innen, Daeun. - hallottam meg halkan a mögöttem térdelő férfi hangját, de elengedtem fülem mellett kérését, mert én ugyan innen el nem mozdulok.

Jungkook a fegyvert visszahelyezte, majd hirtelen egy lépéssel előttem termett. Nyakamat megragadva taszított erősen a falnak, amire  felkiáltottam, ahogy a hangom engedi. Szemeimet lassan kinyitottam, de bár ne tettem volna. A szinte már fekete szempár olyan mérgesen köti össze velem a tekintetét, mintha egy mágnes lenne, ami nem enged szabadon. Automatikusan szorító karjára fogtam és próbálom minden erőmet összeszedni, hogy eltaszítsam magamtól, de ettől a cselekedetemtől csak erősödött szorítása.

- Engedje el! Nem tehet semmiről! - üvölti a mögöttem lévő, akit a két hústorony úgy lefogott, hogy alig bírt megmozdulni.

Fogva tartóm továbbra is szorosan tartott, engem meg már lassan elhagyott minden erőm. Kezeim lassan elengedték karját és csak úgy lógtak oldalamon, mintha egy bábú lennék. Mielőtt elnyert volna a teljes sötétség, hirtelen elengedett, amitől én levegőért kapkodva a földre estem.

- Ez volt az utolsó húzásotok! 

Gyors léptekkel hagyta el a házat, ami zene volt füleimnek.

- Jól vagy? Minden rendben? - kúszott mellém Taehyung, akivel mikor találkozott a tekintetem, azonnal a nyakába ugrottam.

Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak? Miért kell minket terrorban tartani?

Fogalmam sincs mi tévő legyek. Nem merek segítséget kérni sem Sugatól, sem a többiektől, mert félek, hogy valami bántódásuk esik. Itt vagyunk ebben a hatalmas házban, távol mindentől és mindenkitől. Taehyung emlékeit meg sejtelmem sincs, hogyan hozzam vissza. Az életünk romokban hever, de nem szabad feladnom, mert itt van a karjaim közt a személy, akiért igenis érdemes harcolnom akár a végsőkig is.

Ismét itt! Kicsit rövid és uncsi rész lett, de remélem továbbra is velem maradtok. Hamarosan ismét jelentkezem!❤