Szerelmem lapjai

30. fejezet

Fáradtan pislogtam ki a taxi ablakán, amely a Central Park felé araszolt. Az idejét sem tudom már, mikor volt egy nyugodt, szabad napom az elmúlt egy hónapban. Rengeteg minden történt, gyakran csak a fejemet kapkodtam egy-egy újabb fejlemény hallatán.
Nora legnagyobb örömünkre és megkönnyebbülésünkre igent mondott Natenek, így ha lehet ezt mondani, még nagyobb a boldogság közöttük, mint valaha. Egy héttel a lánykérés után megtartották az eljegyzési partijukat, amit sikerült a legnagyobb titokban megszerveznem, így hatalmas meglepetést okozva. Az egész baráti társaságot összecsődítettem, nekik pedig csak egy szolid vacsorát ígértem hármasban a kedvenc helyünkön. Chace nem tudott sokáig maradni, mert másnap kötelező nyilvános szereplése volt. Őszinte leszek, megkönnyebbültem, miután elment. Tartottam tőle, hogy valaki lebuktat egy szerencsétlen véletlen folytán, de félelmem alaptalannak bizonyult.
Ezek után lelkesen kezdtek bele az esküvő tervezgetésébe, s egy kora őszi időpontban állapodtak meg. Csodálkoztam, hogy ennyire sürgetik a dolgot, de természetesen támogatom őket. Ha úgy érzik, hogy nem szeretnék tovább elvesztegetni az időt, akkor nincs is értelme sokat várni.
A következő hetekben Chaceszel belevetettük magunkat a munkába és befejeztük az interjúkat. Ezt követően pedig székhelyemet Noraékhoz helyeztem át, hogy a szükséges javításokat minél hamarabb el tudjuk végezni.
Ugyan Chaceszel továbbra is beszéltünk két- három naponta telefonon, de - legalább magamnak be kellett vallanom, hogy - hiányoztak az együtt eltöltött napok, a végig poénkodott órák és a közös programok.
Felrémlett előttem a Noraval pár napja megejtett beszélgetésünk.

Késő este volt, kint ültem a kertben a napozóágyon és a csillagos égben gyönyörködtem. Nyugodt nyári este volt, csak a tücskök ciripelése törte meg az éjszaka csendjét, a szél lágyan lengedezett. Gondolataim, mint oly sokszor mostanában, Chace körül kavarogtak. Halkan felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem.
- Minden rendben? - csendült fel mellettem Nora hangja.
- Persze. - feleltem, de nem voltam túl meggyőző.
- Nem úgy néz ki. Napok óta ilyen szomorkás a hangulatod, alig látlak mosolyogni. Mi nyomaszt? – ült le mellém.
- Semmi. - bizonygattam.
- Látom rajtad, kár tagadni. Chace, igaz? - nézett rám kérdőn. Bólintottam, majd egy kis győzködés után végül mesélni kezdtem, mi nyomja a szívem.
- Mikor elkezdtük a közös munkát, reménykedtem benne, hogy hamar végzünk, és nem kell többet találkoznunk. Csakhogy elkövettem egy végzetes hibát, túlságosan közel engedtem magamhoz. Ahogy napról napra újra megismertem, egyre jobban éreztem, hogy kötődöm hozzá. Annyira megszoktam, hogy szinte minden nap találkozunk és rengeteg időt együtt töltünk, hogy hiányzik.
- Teljesen érthető, hónapokig dolgoztatok együtt, persze, hogy megszoktad a közelségét. - simított végig a karomon.
- Nem ez a bajom. - ráztam a fejem - Tudod, rájöttem, hogy legbelül megmaradt annak, akit én ismertem és az utóbbi időben egyre gyakrabban mutatta meg nekem ezt az énjét. Olyan hatással van rám, mint talán még soha senki. Ha hozzám ér, a bőröm bizsereg, a lélegzetem elakad egy pillanatra, majd a szívem vad vágtába kezd. Ha csak nézem őt, önkéntelenül is mosolyra húzódnak az ajkaim. Ha vele lehetek a boldogság és nyugalom különös egyvelege önt el. Azt hiszem... újra beleszerettem.
- Beszélj vele! - bíztatott kedvesen mosolyogva.
- Nem. - jelentettem ki határozottan.
- De hát miért nem?
- Legszívesebben elmondanám. Elmondanám Neki, hogy nem tudok másképp érezni ennyi idő után sem és hogy nem tudok felejteni, bármennyire is az lenne a legjobb. Őszinte lennék vele, hidd el nekem. Nem félnék attól, amit mond. De igazából rettegek. Iszonyatosan félek, hogy megint elrontom a kapcsolatunkat. Fáj, amikor eszembe jut, milyen jó volt régen és elszorul a szívem, ha a jelenre gondolok. Inkább leszek a barátja, mint hogy újra elveszítsem őt. - szemeimet szorosan lehunyva igyekeztem nem elsírni magamat...

Egy váratlan fékezés rántott vissza a valóságba.
- Elnézést kisasszony! - nézett rám bocsánatkérően a visszapillantóból a sofőr. - Úgy látszik ma mindenki meg van őrülve. - csóválta meg a fejét.
- Semmi gond. - mosolyogtam rá.
Igazából hálás voltam, hogy kirángatott az elmélkedésemből.
"Kisebb dugóba keveredtem, elképzelhető, hogy kicsit kések. Sietek! Puszi" - pötyögtem be és küldtem el az üzenetet, majd gondolataim újra az elmúlt hetekre terelődtek vissza.
Sajnos a Magic Fashionnél sem ment minden rendben, többször is be kellett mennem az irodába, de nem igazán tudtam a hasznukra válni, így anyu telefonos segítségével oldottuk meg a problémát.
Ha mégis volt egy kis szabadidőm, akkor az új könyvemen dolgoztam. Talán a tudatalattimban éreztem, hogy jót tesz az, ha teljes mértékben le tudom foglalni magamat. Nappal nem is volt gond, de az éjszakai visszatérő álmok ellen semmit sem tehettem.