Szerelmem lapjai

Epilógus

„Senki sem képes arra, hogy visszamenjen az időben és ismét elkezdje a történetét.
De bárki újrakezdheti ma és teremthet egy új befejezést."

2011. Szeptember 17. /Szombat/

- Carrie, kicsim, gyere, kérlek! – szólalt meg egy mély dallamos hang az ajtó túloldaláról.
- Még nem vagyok kész. Különben is, megegyeztünk, hogy majd ott találkozunk. – feleltem, miközben a magas sarkú cipőmbe bújtam bele.
- Jó, de...
- Chace! Menj! – szóltam rá tettetett haraggal.
- Rendben. – csendült fel a beleegyező válasz. – Ott várlak. – a hangján éreztem, hogy nevet, ami az én arcomra is mosolyt csalt.
Még hallottam a távolodó lépteit, majd újra csend vett körül. Idegességtől remegő kézzel simítottam végig még egyszer utoljára a rajtam lévő fehér ruhán.
Igyekeztem megnyugtatni magamat, így gondolataim akaratlanul is visszarepítettek arra az éjszakára, ami örökre az emlékezetembe vésődött, s melyet történjék bármi, onnan ki nem törölhetnek.

A hullámok morajlása volt az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet. A szellő lágy lengedezése felénk sodorta az óceán jellegzetesen sós illatát. A víz minden egyes lépésnél a lábamat nyaldosta.
Kezeimben a magas sarkúmmal sétáltam Chace mellett a homokos parton.
Los Angeles fényei kevésbé jutottak el idáig, így a világosságot csupán a csillagok és a hold szolgáltatták, ahogy tükröződtek a hatalmas felületen, s lágy táncot jártak a hullámokon.
- Chace? – szólaltam meg halkan.
Jól esett ez a nyugalom, ami körülvett minket, s a díjátadó és az after party őrülete után igazán értékeltem, de tudtam, hogy itt az idő. Most már tényleg nem halogathatom tovább.
- Tessék –pillantott rám.
- Beszélnünk kell! – hiába igyekeztem elérni, hogy hangom határozottan csengjen, olyan bizonytalan voltam, mint életemben még soha. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam. – Tudnom kell, hogy tulajdonképpen mi történt velünk! Nem akarom tovább halogatni, hiába vagyunk újra jóban, ha a megválaszolatlan kérdések a múltunkkal kapcsolatban folyton kavarognak bennem. Tisztában kell lennem mindennel, hogy lezárhassam magamban és tovább léphessek! – egy másodpercnyi szünetet tartottam, majd felsóhajtottam és újra megszólaltam - Tudom, hogy valamilyen szinten én is hibás vagyok, de én képes lettem volna továbbra is a barátod maradni. Csak... csak úgy éreztem, mintha eltaszítanál magadtól – megálltam, s szembe fordultam vele, miközben egy sóhaj szakadt fel belőlem.
- Biztos voltam benne, hogy előbb utóbb sor fog kerülni erre a beszélgetésre is – ajkai halvány mosolyra húzódtak, mely a másodperc töredéke alatt el is tűnt, helyét egy fájdalmas kifejezésnek adva át – Azon a délutánon, miután otthagytál tovább gondolkodtam. Ott ültem, csak a táj és a csend vett körül. És egy nyomasztó érzés, ami azt sugallta, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el percekkel korábban. Így felkeltem és utánad indultam, de ahogy a közeledbe értem megtorpantam. Annyira féltettelek, nem akartam, hogy bárki is megsértsen, a széltől is óvni akartalak, - simított végig az arcomon gyengéden - de ahogy ott láttalak összetörve zokogni, rájöttem, hogy én okoztam neked a legnagyobb fájdalmat. – karjai tehetetlenül hullottak le, s lógtak a teste mellett, miközben vonásai eltorzultak - Ezek után pedig képtelen voltam bűntudat nélkül a szemedbe nézni. Úgy gondoltam, hamar túlteszed magad rajtam és találsz majd valakit, aki megérdemel és megbecsül. – suttogta az utolsó szavakat.
- Hát rosszul hitted. Ugyan volt egy-két komolyabb kapcsolatom, de mindegyik megszakadt hónapokon belül, mert nem éreztem azt az elsöprő szerelmet. – szólaltam meg, miközben álla alá nyúlva felemeltem az arcát, hogy tekintetünk összekapcsolódjon és elmondjam neki az igazságot, amit úgy éreztem joga van tudni és már képtelen voltam tovább magamban tartani - Senki sem volt képes azokat az érzéseket kiváltani belőlem, mint Te!
- Én... - kezdte volna, de beléfojtottam a szót.
- Csak egy valamit árulj el. Mit akarsz tőlem?
- Utálom magam, mert hagytalak kilépni az életemből. Hogy végignéztem, hogyan sétálsz el a tó partjáról, s azt, hogy végül mégsem léptem oda hozzád, s nem mondtam, hogy szükségem van Rád. Hogy azt akarom, hogy itt legyél... mert Nélküled nem olyan az élet, mint amilyennek szeretném. Szerettelek, szeretlek, annyira, mint soha senki mást az életemben! A múlton már nem változtathatunk, de a jövő még előttünk áll, a döntés a Tiéd. – fogta meg a kezeimet, miközben az a gyönyörű kékség, melyben oly' szívesen merültem el mindig is, nem eresztette a pillantásomat. - Minden egyes szót komolyan gondoltam, amit a parkban mondtam, és az érzéseim azóta nem változtak meg, csak még biztosabb vagyok bennük. Veled szeretnék lenni, melletted, de nem csak úgy, mint egy barát. Annak idején még magam előtt is tagadtam, de tudnod kell, hogy már gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd, Caro!
Könnybe lábadt tekintettel néztem rá. Miközben pár csepp legördült az arcomon, lehunytam szemeimet pár másodperc erejéig és azért fohászkodtam, hogy ez a valóság legyen és ne csak egy álom.
Nem szóltam semmit, – elszorult torkom miatt képtelen lettem volna egyetlen mondatot is kipréselni magamból– csak összefűztem az ujjainkat, s fejemet a mellkasára hajtottam.
Tettem hatására egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, majd karjait körém fonva húzott még jobban magához. Hosszú percekig élveztem az ölelését, majd tekintetemet rá emeltem.
- Szeretlek! – csupán ez az egy szó hagyta el a számat.
Egyetlen szó, melynek mégis hatalmas jelentősége van. Mely képes megváltoztatni az ember életét, ha azt a megfelelő személynek, a megfelelő pillanatban mondjuk...
Chace arcán boldog mosoly terült el.
- Én is szeretlek! – suttogta pár centire az arcomtól, majd ajkai pillanatok alatt megszüntették a még köztünk lévő távolságot.