Szerelmem lapjai

35. fejezet

„Még ha meg is tud bocsájtani egymásnak két ember, vajon el tudják felejteni mindazt, ami történt?
És meg tudunk igazán bocsátani, ha nem tudunk felejteni?"

Kíváncsi tekintettel hallgatta mondandómat egészen addig, amíg ki nem ejtettem a számon a cég nevét. Ben gondterhelt homlokráncolása nyilvánvalóvá tette, hogy bármiről is legyen szó a továbbiakban, nem lesz egyszerű dolgom a meggyőzésében, de nem adhatom fel.
- Kérlek! - pislogtam rá könyörgően.
- Nem. - csóválta határozottan a fejét.
- Ben... - szólaltam meg, hogy elmagyarázzam, tulajdonképpen mit is kéne csinálnia, de félbeszakított.
- Tudod, hogy szeretlek, de ezt nem. - jelentette ki határozottan.
- Mondtam én, hogy a te cuki pofid sem menekülhet a kifutó elől. - mosolygott rá Chace és egyik kezét szabaddá téve a mankótól finoman megpaskolgatta Ben arcát.
- Chace! - szóltam rá.
- Most mi van? Nem tudod, hányszor mondtam már neki, hogy modellkedjen, rengeteget kereshetne belőle. - vont vállat.
- Ahogy én is közöltem veled mindannyiszor, hogy felejts el. - vágta oda Ben.
- Tudom, hogy fontolóra vetted már a lehetőséget - vigyorgott rá Chace.
Úgy tűnik, még mindig szeretik egymást cukkolni.  Van, amit az ember soha sem nő ki, legyen akármilyen idős is. A fiúknál ilyen a piszkálódás, kiskorunkban is élvezettel húzták egymás agyát.
Láttam, ahogy Ben szólásra nyitja a száját, hogy elejét vegyem egy vitának, inkább magamra tereltem a figyelmüket.
- Srácok, elég! - emeltem fel a hangomat, mire mindketten felém kapták a fejüket. - Találjátok ki, hogy mit csináljunk, aztán útközben elmondom, hogy mi ellen tiltakozol annyira.
Kis hezitálás következett, Ben a parkba szeretett volna menni, de leszavaztuk Chace gipsze miatt.
- Nehogy már ilyen jó időben bent akarjatok gubbasztani. - fonta össze mellkasa előtt a karját.
- Oké, akkor irány hozzám, felmegyünk a tetőre, ott a szabad ég alatt vagy, - néztem a duzzogó srácra - nem kell gyalogolnod - pillantottam Chacere - és nyugtunk is lesz.
- Oké. - jött az egyöntetű válasz.
Én leintettem egy taxit, míg Ben segített Chacenek eljutni a járdához.
Nem egyszerű mutatvány a két mankóval, egy gipszelt lábbal három személynek bepréselni magát a sárga járműbe, de megoldottuk.
- Most, hogy a kedélyek lecsitultak remélem, képesek vagytok pár percig csendben maradni és meghallgatni, amit mondani szeretnék. – felvont szemöldökkel meredtem rájuk, s addig nem folytattam, amíg egy igenlő bólintást nem kaptam tőlük. – Rendben. Holnap lesz a divathéten tartandó bemutatóink első teljes próbája. Úgy volt, hogy egy fotós dokumentálja és filmeznek is, hogy vissza tudjuk majd nézni és lássuk az esetleges problémákat. Washingtonból jöttek kocsival, balesetet szenvedtek, az egész stáb a kórházban van. Nincsenek komoly sérüléseik, de nem érnek ide időben. Viszont a próbát nem mondhatjuk le semmiképp. Az összes fotósunk be van táblázva holnapra, gyakornokokra pedig nem merik bízni, mert a próbán készült képek nagy részét fel akarják használni valamilyen módon a bemutatón is. A feladatod annyi lenne, hogy fotózol és az egyik ismerősöd, akiről tudod, hogy jó, és akiben megbízol, videózna. És mivel az utolsó pillanatban ugrottatok be, biztos vagyok bene, hogy jól megfizetnek majd titeket.
Láttam rajtuk, hogy egyikük sem erre számított.  Ben arckifejezése is egyértelműen meglepettséget sugárzott, míg Chace-é csalódottságot. Biztos vagyok benne, hogy élvezte volna, ahogy jó barátja szenved.
Lehet, hogy nem a legmegfelelőbben vezettem fel a mondandómat és abból következtettek a modellkedésre.
Az út további részében egyetlen szó sem esett közöttünk.  A taxi fokozatosan lassított, majd megállt az otthonomnak helyet adó épület előtt. Amint kiszálltunk, elindultunk a bejárat felé. Ben lemaradt, hogy elintézzen egy telefont. A portás odaadta a leveleimet és szóval tartott egy rövid ideig, így egyszerre értünk a lifthez.
- Oké, megdumáltam a dolgot. Mikorra menjünk? – nézett rám, amint az ajtó bezárult előttünk és elindultunk felfelé.
Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, majd elmosolyodtam és megöleltem Bent, miközben a fülébe suttogtam.
- Köszönöm. Jövök neked egyel!
- Fejben tartom. – jelentette ki komolyan, majd elnevette magát.
Amíg a lift kitartóan haladt a megadott cél felé, én beszéltem Ivyval, hogy sikerült megoldani a problémát. Megszereztem a srácoknak a szükséges információkat, valamint egyeztettünk abban az ügyben is, hogy én mikor menjek be. Mire letettem a telefont, felértünk a tetőteraszra.
Chace az általa kiszemelt napozóágy felé haladt serényen, Ben pedig már kényelembe is helyezte magát. A táskámat ledobtam az egyik székre, majd követtem őket.
- Mit hozhatok inni az uraknak? – érdeklődtem mosolyogva.
- Mindegy, csak alkoholos legyen. – kacsintott rám Ben.
- Chace? – fordultam felé.
- Mivel már nem kell gyógyszert szednem, így rád bízom.
Bólintottam, majd hátat fordítva nekik elindultam a lift felé, hogy a lakásomba vegyem az irányt. Már majdnem záródott az ajtó előttem, mikor Ben utánam kiabált egy hatalmas tüsszentés után, hogy vigyek neki zsebkendőt.
- Ott van a széken a táskám, abban találsz egy csomaggal. – épp hogy a mondandóm végére értem, a szerkezet már robogott is velem lefelé.
A délután remek hangulatban telt, s szinte repült az idő. Rengeteget beszélgettünk, nosztalgiáztunk. Élveztem, hogy végre mindkettőjükkel együtt lehetek, persze ennek volt egy következménye is, a srácok mondhatni megvadultak, engem pedig sokszor elkapott ez alatt a pár óra leforgása alatt a röhögő görcs.
Csendben ültem a napozóágyon, s a srácok viccelődését hallgattam, miközben tekintetem megakadt Chace mosolygós arcán. Csak néztem őt, ahogy szemei csillogtak a boldogságtól és jókedvtől, s ahogy hangosan felnevetett nem bírtam visszatartani a mosolyomat.
Mialatt őt figyeltem, eszembe ötlött egy gondolat.
Mi van, ha tényleg vele, mellette kell lennem? Mi van, ha ő az igazi?
Talán ennek így kellett történnie. Először összetörte a szívem, majd újra megjelent az életemben mit sem sejtve, mekkora fájdalmat okoz nekem. De mégis... jobb, más emberként tért vissza. Elképzelhető, hogy ennek így kellett lennie. Talán ő lesz az, aki begyógyítja a sebeimet, Ő, aki okozta őket. S ölel úgy, mint még senki és megvigasztal vagy bátorít, ha éppen arra van szükségem.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, s visszafojtottam egy sóhajt, mely kitörni készült belőlem. Aztán éreztem, ahogy lehuppan az ágy szélére valaki, mire a szemeim felpattantak. Ben fürkésző pillantásával találtam szembe magamat. Felvont szemöldökkel pásztázta arcomat, s láttam, hogy már szólásra nyitja a száját. Alig láthatóan megráztam a fejemet és egy kesernyés mosoly ült ki az arcomra.
- Mennem kell, egy óra múlva találkozom Sorellel, de előtte még át akarok öltözni.
- Rendben, lekísérlek. – bólintottam.
- Maradj csak.
- Akkor legalább a liftig elmegyek veled.
- Ahogy gondolod. – vont vállat, majd odasétált Chacehez. – A héten még találkozunk. Hello haver. – mondta vigyorogva, majd kezet fogtak.
Lépteink hangját elnyelte a beton, így teljes némaság uralkodott közöttünk, amíg megtettük azt a pár méternyi távolságot, ami elválasztott minket a lejárattól. Amint odaértünk Ben megnyomta a hívógombot és felém fordult.
- Fogalmam sincs, megint milyen hülyeségen járt a fejed, de elárulok neked egy titkot. – szólalt meg halkan - Bátrabb vagy, mint hinnéd; erősebb vagy, mint amilyennek látszol; okosabb, mint gondolnád és kétszer olyan szép vagy, mint amilyennek képzeled magad! – mosolyodott el mondandója végére és magához ölelt, miközben a fülembe suttogott – Csak Sorel meg ne tudja, hogy ilyeneket mondok neked. – nevette el magát.
- Köszönöm! – motyogtam a nyakába.
A lift megérkezett, így nyomtam még egy gyors puszit az arcára, aztán útjára engedtem. Az imént elhangzott mondatok kavarogtak bennem még akkor is, mikor újra helyet foglaltam és Chace felé fordultam...