Szerelmem lapjai

8. fejezet

                   "Megint csatát vesztett, fuldoklott az elméjét elárasztó emlékek tengerében. Zokogni kezdett. Először csendesen nyüszített, aztán hangosan felsírt, ahogy szíve mélyéből előtört a fájdalom. Hallotta a saját fájdalmát. Minden könnycsepp egy segélykiáltás volt, amelyre most is, mint mindig, hiába várta a választ."

A szívem hevesebben kezdett verni, amint rájöttem mire készül. De nem tettem semmit, nem álltam fel valamilyen indokkal, nem mozdultam. Csak vártam. Akartam, hogy megtegye! A józan eszem felett már akkor győzedelmeskedett a szívem, mikor elkezdtünk találkozgatni a sérülésem után munkán kívül. Bolond módon azt akartam, hogy legalább barátok legyünk.
Láttam rajta, hogy egy pillanatig még hezitál, majd egyik kezével végigsimított az arcomon. Az érintése nyomán bizsergést éreztem. A szemembe nézett, közelebb húzott magához, míg csak pár milliméter választott el minket egymástól. Lehelete perzselte a bőrömet. Aztán ajkait másodperceken belül az enyémre tapasztotta. Gondolkodás nélkül csókoltam vissza és simultam a karjaiba. Jobb kezét a tarkómra vezette, majd ujjaival a hajamba túrt. A karjaimat a nyaka köré fontam, és ha lehet, még közelebb vontam magamhoz. Éreztem, ahogy a szívünk egy ritmusra ver. Leírhatatlan érzés volt... Aztán egyik pillanatról a másikra véget vetett neki. Megfogta a kezem, lefejtette a nyakáról, a homlokát az enyémnek döntötte, majd halkan megszólalt.
- Ezt nem kellett volna! 
Elhúzódott tőlem, s felállt a kanapéról. Felnéztem az idegesen toporgó Chacere. Az arcán zavartság tükröződött és talán egy kis megbánás, de a szemében ugyanazt a vágyat láttam, ami engem is elemésztett. Persze, könnyen lehet, hogy azt csak én képzeltem oda.
A fejemben csak egy kérdés zakatolt, melyet minden tétovázás nélkül fel is tettem neki.
- Miért?
Néma csend. Csak az óra kattogását lehetett hallani. Az arcomat a kezeimbe temettem és próbáltam higgadt maradni. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy szabályozzam egyenetlen légzésemet, s hogy ne legyen úrrá rajtam a kétségbeesés vagy a düh. Hallottam, ahogy mélyet sóhajt, majd egy kéz fonódott a csuklóm köré, hogy megszüntesse tökéletesnek hitt fedezékem. Szemeim előttem guggoló alakjára tévedtek, amint fürkésző tekintettel nézett rám. A pillantásunk összekapcsolódott, én pedig ismét elvesztem abban a kékségben.
- Cheryl, tudom erről még nem meséltem neked, - szólalt meg végül - de van... van valaki az életemben... nem olyan régóta, de... nos, tagadhatatlanul kezd kialakulni valami. Én sajnálom, nem tudom mi ütött belém.
Lesokkolva ültem a kanapén és hallgattam a szavait. Úgy éreztem magam, mintha arcon csapott volna. Megint ugyanannak a csalódott, elkeseredett, reményvesztett kislánynak éreztem magam, mint oly sok évvel ezelőtt. Kusza gondolataimat igyekeztem visszaterelni a jelenbe. Viszont csupán egy apró bólintásra futotta tőlem, mellyel jelezni kívántam, hogy megértettem, amit mond. Nem üvöltöttem vele, nem vádoltam semmivel, nem vágtam pofon. Még csak lesújtó pillantást sem vetettem rá. Egyfajta tompultság lett úrrá rajtam. Felálltam és elkezdtem összepakolni a nappaliból. Majd mikor végeztem, elé álltam. Tudtam, hogy a következő beszélgetés miatt még átkozni fogom magam, de mit tehettem volna?! Dühösnek kellett volna rá lennem, megvetni azért, amit művelt. De jelen pillanatban – bármennyire is szerettem volna - ez még nem ment...
- Figyelj, ha attól félsz, nem fogom elmondani senkinek. – jelentettem ki.
- És mi lesz velünk? Úgy értem...
- Ha akarod semmi nem fog változni. Megbízhatsz bennem. Pár nap múlva pedig neki kell állnunk a könyvnek. – szakítottam félbe és tereltem el a témát. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, ez a higgadtság nem fog sokáig tartani.
- Rendben.
- Fáradt vagy, látom rajtad. Menj haza, pihenj!
Az ajtó felé indultunk.
- Nem sokára kereslek! - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Jó éjt!
- Neked is!
- És Cheryl, köszönöm a vacsorát és hogy beszéltél Natetel. Igazi jó barát vagy! - tétován ugyan, de megölelt, majd elindult a lift irányába.
Miután becsuktam az ajtót, neki dőlve roskadtam le a földre. Nem kellett volna... Van valakim... Barát vagy...
A szavai megállás nélkül visszhangzottak bennem, mint valami mantra. Már másodszor taszít el magától. A felismerésnek köszönhetően kitört belőlem az eddig visszatartott zokogás. A szememet csípték a könnyek a torkom elszorult, alig kaptam levegőt. A fájdalom átjárta az egész testem. Nem hittem volna, hogy ismét ennyire a szívembe lopja magát, ráadásul ilyen rövid idő alatt. De úgy látszik mégis, és ha csak tudtán kívül is, de sikerült újra összetörnie.
Szabadulni akartam ettől az érzéstől, nem akartam gondolkodni semmin. A tudatlanságba akartam menekülni. Kitörölni ugyan nem tudtam örökre az elmúlt fél óra eseményeit, de egy időre enyhíteni szerettem volna... Erre pedig csak egy módszer ugrott be. Ugyan nem szoktam ilyet csinálni, de úgy éreztem, most erre van szükségem.
Feltápászkodtam a földről és a nappaliban lévő italos szekrény felé indultam. Ha emlékezetem nem csal, kell még ott lennie jó pár üveg alkoholnak még Nora meglepetés bulijából.
Bingó! Magamhoz vettem kettőt majd a kanapé elé telepedtem.
Egyik után a másik pohárral csúszott le a folyadék a torkomon. A kívánt hatás pedig nem maradt el...