Szerelmem lapjai

10. fejezet

                  

A mai délelőttöt azzal töltöttem, hogy a végletekig tökéletesítsem azt a két apróbb részletet, amit meg akarok mutatni Chacenek. Bár ez nem a pontos kifejezés, nem én akarom, hanem ő. Tegnap már kezdett az agyamra menni a győzködésével, így kénytelen kelletlen, de beadtam a derekam. Nem állt szándékomban addig megmutatni neki, míg teljesen kész nem vagyok vele, mert ismertem már magam annyira, hogy tudjam, nagyon sok minden változhat még addig, amíg a kész verzió elé nem kerül.
Ma miután teljesen magamhoz tértem, újra átfutottam. A lehető legnagyobb alapossággal olvastam el, hogy nincs-e benne túl sok szóismétlés esetleg helyesírási hiba vagy elírás. Hogy mégis miért? Ha másnak nem is, de magamnak be kellett valljam, hogy egy kicsit izgulok. Fontosnak tartottam, hogy milyen vélemény alakul ki Chaceben az írásomról.
Mivel nem tudtam mihez kezdeni magammal három óráig, elhatároztam, hogy rendbe szedem a lakást. Épp végeztem a takarítással, mikor megszólalt a csengő.
Gyorsan az ajtóhoz siettem, kinyitottam, majd beengedtem Chacet. A nappaliba tereltem, majd a kezébe nyomtam a frissen nyomtatott négyoldalnyi szöveget.

Írás helyett színészet. Vajon miért? 

- Planoban születtél. Három éve itt élsz és az egyetemen is kollégista voltál. Nem hiányzik a családod?
- Tény, hogy az utóbbi években nem látom őket olyan sűrűn, de minden nap beszélek velük. Legalábbis ami a szüleimet illeti. Candice már más tészta.
- Miért? Talán nem jöttök ki jól egymással?
- Mikor kicsik voltunk sokat veszekedtünk, martuk a másikat. Folyton a nyakamon akart lógni és mivel anyuék elfoglaltak voltak többször előfordult, hogy nekem kellett vigyáznom rá. Ez eleinte nagyon nem tetszett. De aztán azt vettem észre, hogy felnéz rám és tisztel, ami azért valljuk be, hízelgő.
A kapcsolatunk egy év leforgása alatt gyökeresen megváltozott. Először csak ő jött, ha valami problémája volt. Jó báty lévén igyekeztem mindig segíteni neki, ha arról volt szó, hogy csúfolták vagy esetleg szerelmi bánata volt.
Később, ahogy ő is idősebb lett és megkomolyodott, már én is egyre több mindent meséltem el neki. Ő tudta meg elsőnek, hogy fontolgatom a dolgot, hogy megpróbálkozom a színészettel és addig- addig noszogatott, míg meg nem tettem az első lépést.
Kicsi köztünk a korkülönbség, így könnyen megértettük egymást. Sokszor együtt jártunk bulizni is.
Mikor ideköltöztem New York-ba gyakran meglátogatott. Mostanában viszont nagyon leköti a munkája, így kevés ideje marad rám.
De egyben biztos vagyok, mindketten tűzbe tennénk a kezünket a másikért.
- Azt mondod, napi kapcsolatban vagy a szüleiddel. Ebből arra következtetek, hogy jóban vagy velük. Ez mindig is így volt?
- Abszolút. Őket nem lehet nem szeretni, esetleg sokáig haragudni rájuk.
Mindig a mi érdekeinket tartották szem előtt. Rengeteget segítettek mindkettőnknek, amiért nagyon hálásak vagyunk. Ugyan nem volt mindig könnyű. Apu bőrgyógyász, sokszor előfordult, hogy csak késő este ért haza.
Anyu abban az általános iskolában tanít, ahová mi is jártunk.
Talán ennek köszönhető, hogy elég szorgalmas voltam és ott tartok, ahol, nem pedig egy link alak lett belőlem.
- Ha már így szóba hoztad. Malibuban jártál egyetemre.
- Igen. Másfél évig. Csodás volt. Nehéz elhinni, hogy ott van az egyetem a tengerpart mellett.
- Újságírást tanultál. Milyen indíttatásból?
- Suliban sosem volt bajom a fogalmazásokkal. Az igazat megvallva szerettem is írni és könnyen ment. Aztán mikor ott álltam tanácstalanul, hogy hogyan tovább, elgondolkodtam, hogy mit szeretnék. Mi az, amit szívesen tanulnék. Így döntöttem az írás mellett.
- Miért pont Malibu?
- Két okból kifolyólag. Az egyik, mint említettem ott a tengerpart. Elég nyomós érv egy tizenéves számára. A másik, hogy ki akartam próbálni, mennyire tudok megállni a saját lábamon.
- És? Hogy ment?
- Meglepően jól. A kollégium nem volt messze sem az egyetemtől, sem a parttól. A tanulás mellett volt időnk szórakozni is. Szerettem ott lenni, felejthetetlen emlékekkel jöttem el.
- Szeretted az írást, élvezted az ott létet. Akkor mi az oka annak, hogy abbahagytad?
- Mint azt már említettem, megszületett bennem az elhatározás, hogy színészkedni akarok. Döntöttem és beadtam a jelentkezésem egy kisebb ügynökséghez. Bejutottam néhány komolyabb helyre, ekkor következett néhány siker, persze egy év után. Ingáztam oda vissza, próbáltam elmenni a meghallgatásokra. Aztán mikor visszamentem a suliba frusztrált voltam, nehéznek tűntek az órák. Elmondtam apámnak, hogy ezt így nem bírom tovább, mire ő azt felelte, hogy akkor fejezzem be az iskolát. Azt mondta: Chace, tedd meg, fiam. Csak menj!
- Nem bántad meg, hogy így döntöttél?
- Nem. Eleinte számomra is meglepő volt, de sokkal jobban élveztem, mint az írást.
Persze nem azt mondom, hogy életem végéig ezzel szeretnék foglalkozni, de amíg megkeresnek egy szerepre és van időm, miért ne vállalnám el?!
Azt pedig, hogy utána mivel szeretnék foglakozni, azt hiszem, ráérek kitalálni.

Gyerekkori barátságok, melyek örökre köttettek... legalábbis kezdetben

- Két név hangzott el az eddigi beszélgetéseink alatt, akikről eddig még nem hallhattunk. Mesélsz róluk egy kicsit?
- Közel lakott hozzánk mindkettőjük, mondhatni szomszédok voltunk.
Carrie-vel már kezdetek óta ismerjük egymást. Két házzal lakott arrébb, mint én. Nagyon sok a közös bennünk és eléggé egy hullámhosszon mozgunk. Aztán eltávolodtunk egymástól. Egy kicsit mindegyikünk megváltozott. Azóta nem hallottam róla, mióta gimibe kerültem. A szülei, ha jól tudom, Rómában élnek, de hogy Vele mi lehet, sajnos fogalmam sincs.
A másik illető pedig Ben. Ő Carrievel szemben lakott. Ha jól emlékszem, negyedikes voltam, mikor Planoba költöztek. Két évvel fiatalabb nálam. Jó srác. Vele azóta is össze szoktam futni, nagyon jókat beszélgetünk. Remek humora van és valamilyen rejtélyes módon megérzi, ha rossz kedvem van. Mindig a lehető legjobbkor bukkan fel.
- Azt lehet tudni, miért csak Vele tartod a kapcsolatot?
- A legegyszerűbb az lenne, ha most egyből rávágnám, hogy azért, mert fiú és lány között nincs barátság. De ez ennél jóval összetettebb. Kamaszodtam, lázadtam én is. Ő is változott. Egy idő után nem kereste a társaságom. Amit egyébként nem csodálok...
- Mire gondolsz?
- Rengeteg közös emlék, élmény köt minket össze. Én mégis képes voltam sutba vágni mindent, csak mert olyan emberek vettek körül, akik azt sugallták, jobb, ha nem töltök Vele olyan sok időt... Rájuk hallgattam, a barátságunk pedig tönkre ment.
- Értem. Gondolom nem egy- két csínytevést követtetek el...
- Nem voltunk mi olyan rosszak. Persze a szabad perceinket le kellett kötni valamivel. Műveltünk bolondságokat. Ha eszembe jut, csak mosolygok rajtuk.
- Mesélnél esetleg?
- Lehet róla szó. (nevet)
Talán kilenc éves lehettem. Rózsaszirmokból akartunk Hawaii nyakláncot készíteni. Délután álltunk neki és még késő este is azt csináltuk. Talán még meg is van valahol anyuéknál egy dobozban. Mániákusan gyűjtötte az „alkotásaimat" (mosolyodik el). Arra is emlékszem, hogy Ben nem volt ott, de hogy miért, arról fogalmam sincs.
A másik, ami rögtön beugrik, az egy nyári zivatarhoz kapcsolódik. Kint beszélgettünk hárman az utcánkban. Jó gyerekek lévén, az út kellős közepén ülve. Elkezdett szemerkélni az eső. Ben kitalálta, ha lefekszik a száraz földre, akkor a nyoma majd meg fog maradni. Így is tett, de szerencsétlenségére pont akkor jött egy kocsi, így fel kellett állnia. Akkor szakadt a legjobban, nem volt értelme utána újra visszafeküdnie. Utána úgy várta az esőt minden nap, mintha az élete múlott volna rajta. Ha jól emlékszem, csak egy hét múlva volt legközelebb egy nagyobb zivatar. Akkor sikerült a terve, képet is csináltatott róla velünk...
Ezen kívül, ami felejthetetlen, azok a grill partik. Benéknél, Carriéknél vagy nálunk. Délutántól éjszakába nyúlóan szoktak tartani. Általában kéthetente tartottunk egyet. Beszélgettünk, játszottunk, gitároztunk, énekeltünk. Volt egy sajátos stílusa, amit egy parti vagy buli soha nem fog tudni visszaadni.
- Nem hiányoznak azok az idők?
- Ó, dehogynem! Főleg egy fárasztó nap után hazaérve. A kikapcsolódást nekem mostanában a reggeli futás jelenti.
Ha esetleg van időm és a parkban sétálok, látom a kisgyerekeket játszani, eszembe jut, milyen jó is volt gyereknek lenni.
De nem panaszkodhatok, azt csinálom, amit szeretek.