Szerelmem lapjai

37. fejezet

„A változás úgy jön, mint egy apró fuvallat, ami meglebegteti a függönyöket - úgy kúszik elő, mint a fűben rejtőző vadvirágok titkos illata."

Sietős léptekkel haladtam az ötödik sugárúton, hogy végre odaérjek a megbeszélt helyszínre. A fekete sötétített ablakú kocsi már ott várt rám. Lehúztam a fehér ernyőt, kinyitottam az ajtót és bepattantam. A táskákat és a vizes tárgyat is az ülés elé helyeztem, majd mosolyogva hajoltam előre.
- Jó napot, Arnold!
- Jó napot, Kisasszony! Hová vihetem? – érdeklődött kedvesen a sofőr.
- Haza, legyen szíves.
Bólintott, majd a kocsi lassan elindult, hogy utat törjön magának a déli csúcsban. Ez a cégnél eltöltött pár óra úgy éreztem, hogy teljesen leszívott, túl sok mindenre kellett koncentrálnom egyszerre. Mindenki tőlem várta, hogy tanácsot adjak. Tudom magamról, hogy valamilyen szinten kreatív vagyok – ez egy írótól azt hiszem el is várható – de van az a pont, amikor én is kifogyok a jó, használható ötletekből...
Fáradtan döntöttem fejemet az autó ablakának, s néztem ki az eső áztatta városra. Semmi másra nem vágytam jobban, mint egy száraz ruhára és egy kis nyugalomra a lakásomban. De hogy ebből mennyi fog megvalósulni, az egy remek kérdés. Sajnos az utóbbi időben nem minden alakult úgy, ahogy azt én elterveztem. Ha pihenni szerettem volna, mindig jött valami, ami keresztülhúzta a számításaimat.
A karórámra pillantva megállapítottam, hogy van még bő két és fél órám, mielőtt Nora jön. Tehát lesz időm ebédelni és utána még írni is. Napok óta halogatom, de most már tényleg ideje lesz...
Mire gondolatban elterveztem, hogy fog zajlani a délutánom további része, megérkeztünk. Megköszöntem Arnoldnak, hogy elhozott, összekaptam a cuccaimat, majd elbúcsúzva tőle a bejárathoz rohantam. A porta és a lakásom között senkivel sem találkoztam, ami furcsa volt, máskor mindig akkora a nyüzsgés az épületen belül, hogy legalább egy ismerős arc szembe jön. Az ember azt gondolná, hogy a rossz időjárás mindenkit elüldöz a szabadból és inkább otthon keres magának menedéket, főleg egy augusztusi délutánon. Úgy látszik mégsem...
A bejárati ajtót bezárva első utam a konyhába vezetett, ahol kipakoltam a megvásárolt élelmiszereket, majd a hálóba mentem, hogy átöltözzek.
Tíz perc múlva újra a konyhában álltam tanácstalanul, hogy mégis mit főzhetnék, amivel nem kell sokat vacakolni mégis laktató. Hosszas hezitálás után végül a lasagne mellett döntöttem.
A rádiót bekapcsolva varázsoltam egy kis zenét, mely elűzte a néma csendet, s ezzel együtt a nyomott hangulatot is. Éppen akkor indult el az egyik új feltörekvő énekes száma. Halk mennydörgés hangja hallatszott, mire értetlenül kaptam fel a fejemet, - az ablakon kipillantva fürkésztem az eget, hátha látom, hogy valóban villámlik-e -  s csak másodpercekkel később jöttem rá, hogy az csupán rádióból jött. Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd elmosolyodtam ezen a reakciómon. Gyerekkorom óta ki nem állhattam a viharokat, főleg ha egyedül kellett átvészelnem őket...
A szószt kevergetve dúdolgattam az előadóval együtt a dallamot, s közben gondolataim, mint oly' gyakran, most is elkalandoztak.
Chace viselkedése az elmúlt egy hét alatt egyre furábbá vált számomra, úgy éreztem nem tudok kiigazodni rajta. Egyik nap még a leghétköznapibb témáról beszélgettünk, közömbös arccal hallgatta mondandómat, aztán valami változás történt és a következő héten már sokkal másabb volt. Ahányszor ránéztem mindig elmosolyodott, amikor találkoztunk vidám témákkal igyekezett folyton megnevettetni. Többször is felhozott régi, mindkettőnk számára kedves emlékeket, melynek következménye órákig tartó sztorizgatás lett.
Aztán ott van a tegnapi nap. Ahogy a Mattel kapcsolatos emlékek megrohantak, s ezt megosztottam Vele is, első kérdése az volt, hogy szeretem-e. S mikor elmondtam neki, hogy hiányzik, csak szótlanul állt... Az étteremben előzékenyen hellyel kínált, ami persze elvárható minden valamire való úriembertől, de olyan megjegyzéseket tett, és úgy viselkedett, hogy arra még egy laikus is azt mondaná, flörtölni próbál.
A parkban történteket pedig még meg sem említettem. Azóta is furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi történhetett volna.
Egyetlen dologban voltam csak biztos, amit - akármennyire sem akartam, - legalább magamnak be kellett, hogy valljak, én nem tiltakoztam volna egy másodpercig sem...
Aztán eszembe jutott a tegnapi búcsúnk is. Az a határozott hangnem, amivel kijelentette, hogy azt szeretné, ha vele tölteném a napot, még most is a fülemben csengett. Persze ez az egyetlen mondat kérdések százait ébresztette fel bennem. Kezdve onnan, hogy mégis mit fogunk csinálni egészen addig, hogy miért kérte külön, hogy ne tervezzek semmit, hogy velem szeretne lenni. Éreztem, hogy készül valamire, de azt nem tudtam, hogy pontosan mire is, és ez rettentően zavart.
Rutinos mozdulatokkal raktam a tészta lapokat a tepsibe, rétegeztem rá a darált húsos szószt, majd helyeztem be a sütőbe.
- Hello New York! Tudom, hogy sokan bosszankodtok a borús időjárás miatt, de gondoljatok csak bele, milyen hangulatos is tud lenni. – csendült fel a műsorvezető lány hangja -  Hogy erre rásegítsek jöjjön most a Please don't stop the Rain című szám James Morrisontól. Mindenki helyezze magát kényelembe, hunyja le a szemét és élvezze!
Elmosolyodtam a „felszólításon", miközben egy kis hangot adtam a készülékre, majd a nappaliba vonultam. Bekapcsoltam a laptopomat, s amíg a rendszer betöltött, elmerengve néztem ki az ablakon. Az uralkodó szín egyértelműen a szürke volt, az egész városra a délutáni időpont ellenére is „sötétség" borult.  Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, s a szél a cseppeket az üvegre fújta. A játékukat figyeltem, amint egymással versenyre kelve igyekeztek lefelé a mélybe. Némelyikük a gravitációval dacolva próbált egy helyben maradni, de a sorsát egyikük sem kerülhette el. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, a csendet csak James Morrison rekedtes hangja és az ablakon kopogó eső törte meg.
„De az ég változik, a kék minden árnyalatába, és nem tudom, mi lesz ebből. Ha ez egy esős nap lesz, nem tehetünk semmit, hogy változtassunk. Imádkozhatunk egy napsütéses időért, de ez nem állítja el az esőt. Olyan, mintha nem futhatnál semerre, de én lehetek a menedéked, amíg tart. Örökké is tarthat, úgyhogy kérlek, ne állíts el az esőt." – énekelte az aktuális sorokat.
Imádtam a hangját és a dalszövegei is mindig teljesen magukkal ragadtak, emellett mindig volt valami különlegesség a hangzásában is, ami igazán egyedivé tette.
Elmélkedésemet a telefonom éktelen csörgése szakította félbe. Halkan felsóhajtottam, majd szemeimet kinyitottam, s előre hajoltam a készülékért. Nora volt az és lemondta a délutánt, mert közbe jött egy értekezlet. Miután elköszöntem tőle, ölembe vettem a laptopomat, kényelembe helyeztem magamat és megnyitottam a böngészőt.